Nagyítás

2018.szeptember 01. Facebook bejegyzés

Néhány éve szinte minden nap fotóztam a holtágat. Különösen ősszel készült sok kép, amikor ezerszínű absztrakt festmények varázsolódtak a víz tükrére. Ez is egy ilyen kép, amit kicsit kinagyítottam. Ilyenkor először eltűnik a kivehető kép, de a káoszt hamarosan felváltja a rend, és a kép gyönyörű mintákba rendeződik.

Ha a világot vagy az életünket egy mikroszkóp alá tudnánk tenni, ugyanezt tapasztalnánk. A felszíni káosz lélegzetelállító mintákba rendeződik, és ezekre a mintákra rácsodálkozva sokkal könnyebb arra a felismerésre jutni, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. De még a „tökéletes” szó sem jó, mert minden szó csak egy újabb koncepció, és minden koncepció, minden hamis tudás, minden hitrendszer megakadályozza a látást. Hogy lásd: minden úgy van, ahogy van. Nem lehet másképp.

Nincs jó és rossz ember, nincs jó és rossz döntés. Csak tanulás van, változás és fejlődés. Minden pillanatban benne van a múlt és a jövő is. Minden pillanatban újraírhatod az életed. Csak rá kell csodálkoznod a világra. Jó kérdéseket kell feltenned. Csak bátornak kell lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a szokásaidat, a véleményedet, a gondolataidat, és ahogy növekedsz, úgy zúzod majd darabokra minden kondicionálásod, minden rögzült hitrendszert a fejedben. Meg kell ismerned a saját elmédet.

Ez a kulcs a világ megismeréséhez.

És mi történik akkor, ha még tovább nagyítjuk a képet? A csodálatos minták szétfolynak, részecskék, kvarkok kavarognak és táncolnak, majd szép lassan minden eltűnik a képről: elillan a sztori, eltűnik a film, csak a vászon marad. Az energia, ami ott van mindenben és mindenkiben, ami összeköt mindent és mindenkit ezen a világon.

Minden illúzió. Az idő, a tér és minden tapasztalás olyan gyönyörűségesen és fájdalmasan valóságosnak tűnik, de csak a szeretet valódi, ami a mintát rajzolja és a káoszt teremti. És amikor felismerjük, hogy ez az energia az a pillanat, ami nem idő, csak mélysége van, nem múlik, hanem kiterjed, akkor értjük meg azt is, hogy nincs halál. Csak Élet van. Csak MI vagyunk.

Csak ez a pillanat van, ami határtalan, szabad és minden hiánytól mentes. Amilyen mélységben vagy képes a jelen pillanatban élni, olyan mértékben vagy határtalan, szabad és minden hiánytól mentes.

Ez ilyen egyszerű. Csak figyelni kell. És szeretni.

A nagy kedvenc: a streetfotózás

2018-ban kétszer voltam Milánóban, februárban és augusztusban. Tolmácsoltam egy kiállításon, így nem sok időnk maradt városnézésre. Milánó nem tartozik a kedvenc olasz városaim közé, de hálás vagyok, hogy legalább a Dóm teret láthattam.

Ez az én igazi terepem: embereket fotózni az utcán – ez a legnagyobb szabadság, amire egy fotós vágyhat. Elkapott és megőrzött pillanatok. Talán ebben is jó lettem volna, de az utóbbi években valahogy nincs már kedvem utazni. Nyűggé vált, pedig régen nagyon szerettem.

Portrézni is imádok, a szabadban, ha van rá elég idő. Egy-két óra séta és beszélgetés minimum kell ahhoz, hogy valakinek előragyogjon a valódi arca. 

A természetfotózást viszont már nem szeretem, aminek valószínűleg az az oka, hogy a „sweet home”-os időkben csömört kaptam a több száz napfelkelte és naplemente megörökítésétől. 

Mindenesetre eljött az idő, hogy elővegyem a gépet. És ha újra utazni vágyom, irány Párizs és London utcái. Addigra megtanulom a franciát is.

Miért nem lettem esküvői fotós? És egyébként semmilyen más sem?

Két-három esküvőt fotóztam életemben. Ismerősök és barátok voltak, ez volt az egyedüli oka annak, hogy elvállaltam a fotózást. Ragaszkodtak hozzám annak ellenére, hogy nem vagyok profi, automatán fotózok, és közöltem velük, hogy ha készítek ötszáz képet, és abból csak tizet tartok elfogadhatónak, akkor a többit gondolkodás nélkül törlöm.

Végül is kicsit megengedőbb voltam, de már akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fotózok esküvőt. Nem nekem való. Nem tudok úgy fotózni, hogy elvárások vannak – márpedig egy esküvőn csak azok vannak.

Ha akkoriban túllépek ezeken a félelmeimen és allűrjeimen, ha kicsit mélyebben beleásom magam a fotózás rejtelmeibe, és a technikai tudásomat is fejlesztettem volna, lehettem volna jó esküvői fotós. De ugye az életben nincs olyan, hogy „volna”. Ez pont így volt jó.

Nagyon hálás vagyok, hogy felkértek, hogy kipróbálhattam magam esküvői fotósként is. Élmény volt őket fotózni – így, hogy szabadságot kaptam, és bőven szántak rá időt is.

Ez a blog most rákényszerít arra, hogy újra elővegyem a gépemet, és talán születik még néhány olyan kép, amire büszke vagyok. Merthogy egész életemben talán tíz olyan képet készítettem, amit szívesen mutogatok.

Plusz a milánói fotóim – azokat nagyon szeretem, és meg is fogom mutatni nektek. Annak a bejegyzésnek az lehetne a címe: 

Miért nem lettem streetfotós?

Haiku a szeretetről

Nem politizálok. Vagy mégis?

Sok-sok évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy egy művész nem politizálhat. Hogy felül kell emelkednie a kétpólusú, korlátolt gondolkodáson, és mindenkinek kell alkotnia, megfelelnie. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de akkor még én is – bár liberálisként – a kétpólusú gondolkodás rabságában éltem.

Ma már tudom, hogy a liberális nem az illiberális ellentéte, hanem a szellemi és jellemfejlődés egy törvényszerű fejlődési szintje. Ez a szint most nagyot ugrott. Egyre több olyan ember van – főleg a fiatalok –, akik látják a jobb és a bal gondolkodást megfojtó korlátoltságát.

Oldalakhoz csapódni és ahhoz ragaszkodni csak elválaszt a többi embertől, folyamatos harcot szül a hamis identitásunk védelméért. Mégis… a fejlődés része a poláris elme és valóság megismerése, megélése.

Egy olyan ember, aki azt mondja, hogy nincs jobb és nincs bal, már egy jóval magasabb szellemi és tudatossági szinten gondolkodik – de legalábbis rálépett az ide vezető útra –, ezért a legtöbb ember nem érti őt. De érezhetik őt, hisz ez a tudás bennünk van. Vágyunk a szabadságra, és az ehhez vezető út, a felismerések és a tudás DNS-szinten az emberbe vannak kódolva.

Egy olyan ember, aki már önreflektív, aki képes kimondani, hogy tévedett, aki fejlődni akar – az ilyen ember tanít, inspirál és tükör azok számára, akiknek van bátorságuk belenézni. De a másik ember is tükör. Aki hatalmat gyakorol feletted, aki azt mondja, hogy félj – de ne félj, mert ő majd megvéd –, aki manipulál, aki képtelen bármiért felelősséget vállalni, aki nem látja és hallja önmagát, aki nem tud bocsánatot kérni – ő is tükör. 

Minden az. Minden önmagadról tanít.

Nincs bal és nincs jobb. Nincs jó és nincs rossz. Ha egy művész – vagy akárki más – a csendet választja, éppúgy rendben van, mintha forradalmi vágy hajtja, hogy mindenki más olyan szabad legyen, mint ő.

Bennem most mindkettő jelen van, de jobban bírom a forradalmárokat.

És íme, a véleményem a jelenlegi helyzetről, Krasznahorkai előtt tisztelegve:

Gondolataim 1 mondatban

Azon gondolkodom, hogy azok, akik rettegnek a háborútól, hogyan fogják feldolgozni azt, hogy Tisza-kormány van, és mégsem jön a háború, és a fiainkat sem viszik Ukrajnába; arról nem is beszélve, hogy közülük az értelmesebbek – mind a 48 – rádöbbennek, hogy kegyetlenül meg lettek vezetve egy olyan Létező által, akiért digitális trollokká váltak, kitörölhetetlenül és maradandóan hülyét csináltak magukból a világhálón, aki miatt nem beszélnek a fél családdal, akiért gondolkodás nélkül a tűzbe vagy a sztyeppékre mennének, nem mintha erősségük lenne a gondolkodás, és aminek hiányában az ezen képességgel bőségesen megáldott ellenfél olyan könnyedén győzte le őket, mint a 2024-es tavaszi szél a fotelekben punnyadó közönyt, és a beletörődés pörköltszagú melankóliáját, előidézve azt a különös és misztikus állapotot, melyben az ország egyik fele, bölcs, erős és karizmatikus vezetőjük hathatós és emberfeletti segítségével kilépett a Mátrixból, míg a másik fél egy alacsonyabb rendű nemgondolkodás és a Létező által létrehozott, félelemmel, manipulációval és helyesírási hibákkal teli valóságban ragadt; és bár egy térben és időben léteznek, egymást nem értik, és azt sem értik, hogy miért nem értik egymást, amikor ugyanazon gyönyörűséges anyanyelven kommunikálnak, de azt pontosan, megingathatatlan bizonyossággal tudják, hogy a másik fél az agymosott.

Lehet, hogy ez az utolsó politikai tárgyú bejegyzés ezen a blogon. 

De lehet, hogy nem:)

Verseim - Hajnali merengés