Mint a Nap

 

Választások

Szokás szerint korán keltem. Csináltam friss mandulatejet, kávéztam a teraszon, és csak úgy voltam jó egy órán át. Ma nem főzök: egész nap gyümölcsöt, zöldséget és gyógyteákat fogyasztok. Sokszor tartok ilyen napokat, mert a főtt étel engem nagyon elnehezít, bármennyire is könnyű és vegán. 

Élvezem a tavasz minden pillanatát. A sejtjeimben érzem az emberekből áradó boldogságot és reményt. Nagyobb a csend, és több a mosoly. Kevesebb az egó, és több a lélek. Kevesebb a félelem, és több a szabadság.

Bár soha nem engedtem, hogy a lelki békém külső körülményektől függjön, mégis hatnak rám ezek a jóféle energiák.

Jól választottunk, és jó embert választottunk. 

Hálás vagyok ezért a tavaszért. És a tavaszi szélért.

Áldott reggeleim

Lifelong learning

Túl vagyunk a választáson, és önmagamhoz képest kicsit túltoltam a politizálást, valamint a politikai hírek és események követését, de ez így volt jó. Most azonban vissza kell térnem a rendes és megszokott kerékvágásba, mert hetek óta nem olvastam, nem tanultam, nem fotóztam, és még nem álltam neki a festésnek sem.

Született, élethosszig tartó tanulás iránt elkötelezett vagyok, és az egyik legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás. Vagyis… tanulásnak annyira nem nevezném, inkább szívom magamba a tudást, mint a gyerekek. Tizen- és huszonévesen megtanultam 3-4 nyelvet különböző szinteken, ebből kettőt szinte el is felejtettem mára, és volt 20-25 év az életemben, amikor teljesen kimaradt a nyelvtanulás különböző okok miatt.

Most, néhány éve újra tudok tanulni, és nagyon élvezem. Egyrészt imádom azt a folyamatot, ahogy egyre jobban képes vagyok kifejezni magam egy idegen nyelven, másrészt tudom, hogy nagyon fontos az agynak a folyamatos tanulás. Azt is élvezem, amikor már komolyabb könyveket is képes vagyok olvasni. Most éppen az Anna Kareninát olvasom magyarul, angolul és olaszul. De megvan spanyolul is, és angolul két fordításban is. 

Általában több könyvet olvasok párhuzamosan, mert ha ráunok az egyikre, 1-2 napra félreteszem, és mást olvasok. Van még egy kedvenc könyv, amit imádok, és több nyelven is beszereztem. Magyarul Szeress Mexikóban a könyv címe, az eredeti címe pedig: Como agua para chocolate.

Laura Esquivel könyve Mexikóban játszódik, és egy fiatal lány, Tita történetét meséli el, aki egy szigorú családi hagyomány miatt nem élheti a saját életét úgy, ahogy szeretné. Beleszeret Pedróba, és különleges módon, a főzésen keresztül fejezi ki érzelmeit. Az általa készített ételek nemcsak finomak, hanem hatással vannak azokra is, akik megkóstolják őket. Szóval ez egy varázslatos történet, mágikus elemekkel, amelyből film is készült 1992-ben. Sokszor megnéztem azóta, és mostanában tudtam  meg, hogy sorozat is készült a könyvből, amit még én sem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá, mert a filmet és a könyvet is imádom. Elolvastam magyarul, angolul és spanyolul is. Sőt, megvettem franciául is. Ez az új szenvedélyem, bár csak néhány hete kezdtem el tanulni, de elég gyorsan megy, mivel beszélek spanyolul és olaszul is, és ez nagyon megkönnyíti a tanulást.

Egyébként annyi könyvem van, hogy ha 90 évig élek is, lesz olvasnivalóm. Ennek ellenére néhány hete megvettem a Monte Cristo grófját és a Moby Dicket angolul, és tervezem a Háború és békét is. Nem tudom, miért, de odavagyok a többszáz oldalas könyvekért. És odavagyok a szép könyvekért.

Néhány hónapja megtanultam sakkozni is, hogy tudjak játszani a középső unokámmal. Hát, mit mondjak, a sakk is egy élethosszig tartó tanulás. Online játszom napi 1 órát, hogy beérjem az unokámat, és viszonylag gyorsan fejlődjek.

A reggeli rutinom után mindig podcastot hallgatok, vagy megnézek 1-2 YouTube-videót. Szeretek így élni, szeretek tanulni, és azt hiszem, az agyam nagyon hálás ezért. Az én korosztályom még azt tanulta az iskolában, hogy az agy működése a felnőttkort elérve már csökken, és folyamatosan egyre kevesebb agysejtünk van. Ma már odáig fejlődött a tudomány, hogy felfedezte a neuroplaszticitást, ami azt jelenti, hogy az agy képes alkalmazkodni, változni és új kapcsolatokat létrehozni.

Ha agyunk folyamatosan új ingereket kap, ha időről időre változtatunk szokásainkon, ha kíváncsiak vagyunk új dolgokra, ismeretekre, ízekre, és nyitottak vagyunk a változásra, az agy fiatal marad, még idős korban is. Az agy szereti továbbá a minőségi alvást, a jó levegőt és az egészséges ételeket is. 

És még valamit szeret nagyon, amit én viszont nagyon nem: a testmozgást és a sportot. Ez nem az én világom, de most ezen is változtatni szeretnék. 

Nagy és rutinos újrakezdő vagyok ezen a téren.

Ölemben tavasz

 

A festmény öltöztet

 2009. július 23. Sofia írta:

Talán arra születtem, hogy szépséget teremtsek magam körül. Talán mindenki erre született. Előbb meglátni, majd teremteni, s végül azzá válni. Mert képesek vagyunk rá. Minden egyes ember képes rá. Akármiben: zenében, művészetben, a konyhában, a kertben, bárhol. Megtanulni a lélekkel látni, hogy a másik embernek is a lelkét lásd.

Ez a szeretet. A szeretet nem lehet ige, amíg tárgya van, csak kapcsolat, vonzalom, szimpátia és ragaszkodás. De ez az út. Ez az út vezet a felismeréshez, hogy ha csak a zöld szín létezne, a többit sem ismernéd. Az emberekkel is így van ez. Mindenkire szükség van. Mindenki egy szín a létezésben. Minden energia, minden fény. Minden ezen a földön a fény különböző rezgésszámú megnyilvánulása.

Keresd mindig a fényt. Nem kell félni a sötétségtől, mert az is fény: a kezdet. A fény hiánya. Az elme csak lineárisan és ellentétekben tud gondolkodni: összehasonlít, ítél, és gyártja a problémákat. Persze tud pozitív is lenni, de ahol pozitív van, ott lennie kell előbb-utóbb negatívnak is. A létezés az ellentétek megélésén keresztül tanít.

Hiába tudsz teremteni, ha később annak folyományait már nem tudod kezelni. A Titok című film óta nagy divat teremteni, és valóban, meg kell tanulnunk, hogy a gondolat teremt. De tudd, hogy van tovább! Az élet olyan, mint az inga. Mindkét oldalra ugyanolyan mértékben kell kilengenie, hogy megszülessen az egyensúly. A harmónia. Az a szín, amelynek már nincs is színe.

Ezek a festmények már mások otthonát öltöztetik, de talán nemsokára születnek új képek. És annyira kíváncs vagyok, hogy milyenek! Ma átnéztem a festékeimet - nem sok száradt be - ecseteket, és van 4-5 feszített vásznam is. Napok vagy hetek kérdése, és nekiállok.

Egy elrontott fotó üzenete

Milyen kincseket találok a régi facebook bejegyzéseim között!

Ezt  2012-ben írtam:

Ez csak egy elrontott fotó… mégis szépen megmutatja, hogy minél közelebb megyünk valamihez — bármihez és bárkihez —, annál inkább csak fényt és energiát találunk. Minden, ami van: fény, energia. 

És olyan mértékben vagyunk képesek felhasználni ezt az energiát, amilyen mértékben — mélységben — ismerjük fel a vele való azonosságunkat.

Reggel a gangon

Szeretem a reggeleket. Korán feküdni, korán kelni. A házban én ébredek először. Kiülök a gangra – nyáron a kis erkélyemre –, és ilyen színek fogadnak. Ezek csak mobilos képek, de ma éppen ilyen óceánszínű volt az ég. A madarak épphogy csak ébredeztek.

A napot mindig egy nagy pohár vízzel és egy arcmosással kezdem, jéghideg vízzel. Este mindig lefőzöm a kávét a gyönyörű Frida Kahlós kotyogómban. Cukor nélkül, rizstejjel vagy mandulatejjel iszom. A nap folyamán pedig gabonakávét vagy ganodermás kávét iszom. A mandulatejet én készítem mindig.

Szóval kiülök a gangra, és 1–2 percig tudatosan lélegzem, jó mélyeket. Mindig is abban hittem, hogy ha reggel magadba szívod a fényeket, illatokat, hangokat és az ébredő madarak boldogságát, akkor sokkal jobban fog működni az agyad és a tested.

Régen ezt a Duna-parton vagy a kertemben csináltam, de higgyétek el, hogy egy gang is tökéletes hely arra, hogy felkészítsd magad az előtted álló napra. Sőt, még egy nyitott ablak is.

Nekem a reggel rituálé, nem rutin. A rutin megöl, a rituálé a jelenben tart. Hálát adok, és csodálom a világot. Úgy, ahogy van.

Van egy kedvenc idézetem – sajnos nem tudom, kitől származik –, hogy: „Nem a csodák hiányoznak a világból, hanem a csodálat.”

Én mindig is csodáltam a világot, az embert, és leginkább az emberi testet. Soha nem tudtam hinni abban, hogy csak úgy véletlenül megbetegszik.

A csodálat valami egészen különleges energia. Mert amit csodálsz, az idővel felfedi magát előtted. Mert amit csodálsz, azzá válsz.

Boldog húsvétot mindenkinek!

 

Lola és a kakaós spagetti

Ő a legkisebb unokám, Lola. Első osztályos, és a kedvence a kakaós spagetti. Imádom a kiscsajt és a két nagyobb tesóját is. Hálás vagyok értük. Nem vagyok egy klasszikus nagymama, már csak azért sem, mert a mi családunkban a nagymama az, aki egészségesen étkezik, és az unokák nem eszik meg a főztjét. És bár főznék nekik, nem nagyon jön össze.

Lola mindig kakaós spagettit kér, amikor itt alszik. Olivér, a középső unokám már kicsit igényesebb, és amikor nálam van, minden egyes alkalommal magos krumplit kér. Mondjuk, finom is.

A gerezdekre vágott krumplit megszórom 1–3 kanál kukoricadarával és szezámmaggal, adok hozzá kevés olívaolajat, sütőpapírra terítem, majd még egy kicsi olajjal megcsurgatom, és 180–200 fokon, 25–30 perc alatt ropogósra sütöm. Csak akkor sózom, amikor készen van. Nagyon szeretjük.

Gyümölcs persze mindig van itthon, sokféle, és próbálom apránként elvetni bennük a magokat az egészségesebb étkezés felé. Persze otthon esznek sok mást, de itt nálam kakaós spagetti és magos krumpli van, úgyhogy csak arra kell figyelnem, ki ne fogyjon itthon a krumpli, a spagetti és a kakaó. Kukoricadarám mindig van itthon, mert sokszor készítek polentát, és hát magok is vannak, mindenféle.

A képen Lola éppen vacsorázik, miközben a kedvenc csatornáját nézi a YouTube-on. Angolul.

Nagyítás

2018.szeptember 01. Facebook bejegyzés

Néhány éve szinte minden nap fotóztam a holtágat. Különösen ősszel készült sok kép, amikor ezerszínű absztrakt festmények varázsolódtak a víz tükrére. Ez is egy ilyen kép, amit kicsit kinagyítottam. Ilyenkor először eltűnik a kivehető kép, de a káoszt hamarosan felváltja a rend, és a kép gyönyörű mintákba rendeződik.

Ha a világot vagy az életünket egy mikroszkóp alá tudnánk tenni, ugyanezt tapasztalnánk. A felszíni káosz lélegzetelállító mintákba rendeződik, és ezekre a mintákra rácsodálkozva sokkal könnyebb arra a felismerésre jutni, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. De még a „tökéletes” szó sem jó, mert minden szó csak egy újabb koncepció, és minden koncepció, minden hamis tudás, minden hitrendszer megakadályozza a látást. Hogy lásd: minden úgy van, ahogy van. Nem lehet másképp.

Nincs jó és rossz ember, nincs jó és rossz döntés. Csak tanulás van, változás és fejlődés. Minden pillanatban benne van a múlt és a jövő is. Minden pillanatban újraírhatod az életed. Csak rá kell csodálkoznod a világra. Jó kérdéseket kell feltenned. Csak bátornak kell lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a szokásaidat, a véleményedet, a gondolataidat, és ahogy növekedsz, úgy zúzod majd darabokra minden kondicionálásod, minden rögzült hitrendszert a fejedben. Meg kell ismerned a saját elmédet.

Ez a kulcs a világ megismeréséhez.

És mi történik akkor, ha még tovább nagyítjuk a képet? A csodálatos minták szétfolynak, részecskék, kvarkok kavarognak és táncolnak, majd szép lassan minden eltűnik a képről: elillan a sztori, eltűnik a film, csak a vászon marad. Az energia, ami ott van mindenben és mindenkiben, ami összeköt mindent és mindenkit ezen a világon.

Minden illúzió. Az idő, a tér és minden tapasztalás olyan gyönyörűségesen és fájdalmasan valóságosnak tűnik, de csak a szeretet valódi, ami a mintát rajzolja és a káoszt teremti. És amikor felismerjük, hogy ez az energia az a pillanat, ami nem idő, csak mélysége van, nem múlik, hanem kiterjed, akkor értjük meg azt is, hogy nincs halál. Csak Élet van. Csak MI vagyunk.

Csak ez a pillanat van, ami határtalan, szabad és minden hiánytól mentes. Amilyen mélységben vagy képes a jelen pillanatban élni, olyan mértékben vagy határtalan, szabad és minden hiánytól mentes.

Ez ilyen egyszerű. Csak figyelni kell. És szeretni.

A nagy kedvenc: a streetfotózás

2018-ban kétszer voltam Milánóban, februárban és augusztusban. Tolmácsoltam egy kiállításon, így nem sok időnk maradt városnézésre. Milánó nem tartozik a kedvenc olasz városaim közé, de hálás vagyok, hogy legalább a Dóm teret láthattam.

Ez az én igazi terepem: embereket fotózni az utcán – ez a legnagyobb szabadság, amire egy fotós vágyhat. Elkapott és megőrzött pillanatok. Talán ebben is jó lettem volna, de az utóbbi években valahogy nincs már kedvem utazni. Nyűggé vált, pedig régen nagyon szerettem.

Portrézni is imádok, a szabadban, ha van rá elég idő. Egy-két óra séta és beszélgetés minimum kell ahhoz, hogy valakinek előragyogjon a valódi arca. 

A természetfotózást viszont már nem szeretem, aminek valószínűleg az az oka, hogy a „sweet home”-os időkben csömört kaptam a több száz napfelkelte és naplemente megörökítésétől. 

Mindenesetre eljött az idő, hogy elővegyem a gépet. És ha újra utazni vágyom, irány Párizs és London utcái. Addigra megtanulom a franciát is.

Miért nem lettem esküvői fotós? És egyébként semmilyen más sem?

Két-három esküvőt fotóztam életemben. Ismerősök és barátok voltak, ez volt az egyedüli oka annak, hogy elvállaltam a fotózást. Ragaszkodtak hozzám annak ellenére, hogy nem vagyok profi, automatán fotózok, és közöltem velük, hogy ha készítek ötszáz képet, és abból csak tizet tartok elfogadhatónak, akkor a többit gondolkodás nélkül törlöm.

Végül is kicsit megengedőbb voltam, de már akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fotózok esküvőt. Nem nekem való. Nem tudok úgy fotózni, hogy elvárások vannak – márpedig egy esküvőn csak azok vannak.

Ha akkoriban túllépek ezeken a félelmeimen és allűrjeimen, ha kicsit mélyebben beleásom magam a fotózás rejtelmeibe, és a technikai tudásomat is fejlesztettem volna, lehettem volna jó esküvői fotós. De ugye az életben nincs olyan, hogy „volna”. Ez pont így volt jó.

Nagyon hálás vagyok, hogy felkértek, hogy kipróbálhattam magam esküvői fotósként is. Élmény volt őket fotózni – így, hogy szabadságot kaptam, és bőven szántak rá időt is.

Ez a blog most rákényszerít arra, hogy újra elővegyem a gépemet, és talán születik még néhány olyan kép, amire büszke vagyok. Merthogy egész életemben talán tíz olyan képet készítettem, amit szívesen mutogatok.

Plusz a milánói fotóim – azokat nagyon szeretem, és meg is fogom mutatni nektek. Annak a bejegyzésnek az lehetne a címe: 

Miért nem lettem streetfotós?