Az én kék zónám

A hétvégén olvasgattam Dan Buettner A hosszú élet ízei – 100 recept, hogy 100 évig élj című könyvét. Ő volt az, aki ismertté tette a Kék Zónák elnevezést. Ezek azok a földrajzi területek, amelyek híressé váltak arról, hogy az emberek itt nagy arányban érik el a 100 éves kort. A legismertebb Kék Zónák: Okinawa (Japán), Szardínia (Olaszország), Ikaria (Görögország), a Nicoya-félsziget (Costa Rica) és Loma Linda (Kalifornia, USA). Ebben a könyvben autentikus receptek találhatóak, melyeket az 5 helyről gyűjtött össze. És persze sok más, érdekes információ.

A Netflixen van egy nagyon jó dokumentumfilm, amelyben Dan Buettner végiglátogatja ezeket a zónákat, és négy részen keresztül azt vizsgálja, hogy milyen életmódbeli tényezők járulhatnak hozzá a hosszú és egészséges élethez.

Hogy mi a titkuk ezeknek a bájos, idős embereknek?

Most csak nagyon röviden összefoglalva: az ezekben a zónákban élők közös jellemzője a 90–100%-ban növényi alapú táplálkozás, a természetes mozgás és aktív életmód, valamint az erős családi és közösségi kapcsolatok.

Na, nem mintha 100 évig szeretnék élni, de ahhoz ragaszkodom, hogy amíg élek, minőségi életet éljek. Több videót is megnéztem a Kék Zónákról, és határozottan jót tettek a bűntudatomnak, mivel én is a természetes mozgást tartom nagyon fontosnak. De a bibi az, hogy én nem kertészkedem, és úgy általában kevés természetes mozgást végzek. Ma már egyre több orvos és szakember mondja, hogy a táplálkozás még a mozgásnál is fontosabb. És abban jó vagyok!

Divatos tudomány lett manapság a longevity, vagyis a hosszú élet tudománya. De engem nem az élet hossza érdekel, hanem az egészség komplexitása. 

Az EGÉSZség azt jelenti: teljesség. Amikor mentális és fizikai szinten is egészségesek vagyunk. Nos, nálam ez utóbbi jelentős fejlesztésre szorul, de most legalább erős késztetést érzek arra, hogy megvalósítsam. Hogy elérjem a komplex egészség állapotát. Ami azt jelenti, hogy a fizikai jóllét és egészség minden aspektusát, vagyis az állóképességet, az erőt, a rugalmasságot és a gyorsaságot fejlesszem. Ez egy csodálatos kihívás, ami eléggé inspirál ahhoz, hogy végre ne hagyjam abba a mozgást, és arra is, hogy a fegyelmet – amiben sosem voltam jó – és a kitartást – abban sem – fejlesszem. De erről majd legközelebb.

Most arról akartam írni, hogy elhatároztam: a jobb recepteket a könyvből én is megfőzöm. A vegán cassolával kezdtem, ami isteni finom lett. Nekem nagyon hasonlít a franciák lecsójához, a ratatouille-hoz, de ez a szardíniai étel sütőben készül. Én kicsit kisebbre vágtam a zöldségeket, és minden fűszernövényből frisset használtam, ugyanis a kis teraszomon már nemcsak bazsalikom és rozmaring van, hanem kakukkfű és oregánó is.

Vadkovászos rozscipóból készült pirítóssal ettem. De többet, mint kellett volna.

Óda a bazsalikomhoz, a pestós tésztához és egy selfie

---

Minden fűszernövényt imádok, de talán a bazsalikom és a petrezselyem az, amit kilószámra fogyasztok. Bazsalikom télen is van a konyhaablakban, nyáron pedig a picurka teraszomon próbálok jó nagy bokrokat nevelni. Nem mindig sikerül. Rozmaringot is sokat használok; őt sajnos teleltetni nem sikerül soha, de nem adom fel.

Ma pestós tésztát készítek, autentikusan: mozsárban összetörve és összekeverve a hozzávalókat. Természetesen fenyőmaggal. Nyáron a nyugdíjam jelentős részét fenyőmagra áldozom, de nem bánom. Gyógyszerre egy fillért sem költök, és nem sajnálom magamtól a minőségi hozzávalókat. És a pestós tészta — nálam a spagetti a nyerő — megszórva pirított fenyőmaggal… hát, bizonyosan az Istenek eledele. De néha szendvicsbe teszem a pestót, jóféle vadkovászos kenyérből készítve. Sok-sok koktélparadicsommal, rukkolával, mozzarellával. Néha úgy készítem, ahogy Calabriában és Szicíliában a - pesto rosso - készül, aszalt paradicsommal, amit szintén nagyon szeretek.

A durumtésztát mindig al dentére főzöm, a vízbe csakis nagyszemű sót teszek, és sohasem öblítem le a tésztát.

Ennél autentikusabb már csak akkor lehetne a folyamat, ha igazi, saját készítésű házi olívaolajat használnék, és mondjuk egy olívaültetvény kellős közepén fekvő terméskő házacskám rusztikus konyhájában készíteném el — a pestót egy hatalmas fehér kőmozsárban —, majd a tányér pastával a kezemben kiülnék a leanderekkel, rozmaringgal, bazsalikommal, citromfával és murvafürttel ízléstelenül túlzsúfolt teraszom lépcsőjére, miközben a kutyám, a májusban szokatlan hőségtől lihegve, elnyúlna mellettem, és mielőtt villára tekerném az első falatot, hálát adnék az Isteneknek az életemért, a bazsalikomért, a fenyőmagért és azért, hogy — a legenda szerint — Marco Polo elhozta a tésztát Kínából Olaszországba.

Spanakopita és bingewatching

Hideg májusi nap van. Ha lenne pizsamám, ma pizsamanapot tartanék. Már nem akarok begyújtani, így a kedvenc, téli, bundás pulcsimban vagyok, és visszatértem a jó szokásomhoz: ma egyhuzamban megnézem az egyik kedvenc sorozatom első évadát. Az utóbbi hetekben, hónapokban hanyagoltam a filmeket, az olvasást és a tanulást. Annyira berántott a politika és a változások követése, hogy most szó szerint le kell jönnöm a szerről. Nem tesz jót sem az agyamnak, sem az alvásomnak. Most, bár ugyanannyit nézem a képernyőt, egy bájos sorozatot nézek — Szeress Mexikóban —, ami elképesztően gyönyörűen van fényképezve, és ugyanolyan jó, mint a könyv, ami az egyik kedvencem. Elhatároztam, hogy minden nyelven beszerzem és elolvasom, amit tanulok vagy tanulni fogok.

Spanakopitát, görög spenótos pitét terveztem mára, amit még sosem ettem. Isteni lett: hidegen a legfinomabb, és jobban össze is tartja magát. Ma ebédre és vacsorára is spenótos pitét eszem, kivégzem a sorozat első évadát, majd felveszem a télikabátomat, és lesétálom a görög lakomát. 

Ételeim és a dobogós desszert

 2009. augusztus 30. - Sofia írta. 

"Egy kedves olvasóm kérte, hogy írjak arról is, milyen ételeket szeretek, eszem-e húst, főzök-e rendszeresen.

Igen, eszem húst — úgy kétszer egy évben. Régen sokat ettem, de soha nem voltam képes akarattal életmódot változtatni. Mindig azt ettem, amit megkívántam, aminek az volt a nagy előnye, hogy sok mindent megfigyelhettem magamon. Lehet tudatosan is változtatni, de én túlságosan intuitívan éltem ehhez.

Amikor mély depresszióban voltam, vagy nem ettem, vagy nehéz „energiájú” ételeket kívántam: húst, sült krumplit és hasonlókat. Amikor jól voltam, megőrültem a gyümölcsökért és a zöldségekért. Nem voltak — és most sincsenek — elveim. Így tehát nem vagyok vegetáriánus, inkább csak növényevő, mert azt szeretem, az esik jól.

Karácsonykor viszont eszem töltött káposztát, és ha vendégségben hússal kínálnak, minden gond nélkül megeszem. Nagyon szeretem a gyümölcsöket, délelőtt szinte csak azt eszem. Nagy kedvencem a párolt zöldség szezámos vagy hajdinafasírttal, és imádom az olasz tésztákat — de csakis jó minőségű tésztából. Az a „halálom”, amikor egy olasz étel magyarosan van elkészítve.

Amiből nálam kilószámra fogy: fokhagyma, paradicsom, chili, bazsalikom, mozzarella, barnarizs, zabpehely, citrom, zöldségek, gyümölcsök, olívaolaj, tonhal, télen pedig lencse, bab és köles.

Nem szeretek órákig pepecselni a konyhában, az egyszerű, tápláló és könnyen elkészíthető ételeket szeretem. Cukor helyett mézet vagy juharszirupot használok. Konyhasót soha nem vennék, tengeri sót és himalájai sót használok — abból sem sokat.

Kenyeret alig eszem; ha mégis, akkor barna, magos kenyeret, vagy újabban sütök olaszos bagettet. Az édességet ritkán kívánom, de van egy-két kedvencem. Főleg azokat szeretem, amikből lehet egy-két adagot is készíteni.

Ilyen a Nigella-féle nagy kedvencem is, amit nyáron sokszor készítek. Fagyasztott málnát 4 teáskanál cukorral összeturmixolok, majd egy átlátszó üvegpohárba rétegezem natúr joghurttal és morzsásra tört zabpelyhes keksszel. Isteni az íze, gyors, és kis adagban is elkészíthető.

Néha kipróbálok ezt-azt, ha vendégeim vannak. Mostanában sütöttem cobblert is, de nem vagyok tőle elájulva — ami nem hátrány, ugye.

Télen szeretek teázni, sokfélét iszom: gyógyteákat, gyümölcsteát, vörös teát, lapachót, matét, és minden tavasszal csinálok egy csalánteakúrát.

Nem szedek semmilyen vitamint vagy táplálékkiegészítőt, és a gyógyszerektől is idegenkedem, úgyhogy amíg csak lehet, messze ívben kerülöm őket.

Ami furcsa, hogy régebben nagyon szerettem a jó minőségű vörösborokat, barátnőimmel gyakran rendeztünk borozgatós vacsorákat, de ma már az alkoholt sem bírom meginni.

Még egy kortyot sem — pedig egyáltalán nem vagyok ellene, és mégsem. Ami viszont még nem „hullott le” rólam, az a dohányzás, de majd eljön ennek is az ideje. Mindenesetre képtelen vagyok megerőszakolni magam bármivel is, legyen az bármilyen egészséges.

Az egész-ség a természetes állapotunk, és mélyen összefügg a tudattal. A betegség éppúgy lehet ok, mint okozat. A lényeg az, hogy figyeljünk magunkra és a szokásainkra: ne csak a testünket tápláljuk, hanem a lelkünket is.

Fontos észrevenni, hogy nem mindig a testünk jelzéseire hallgatunk, hanem az elménkkel eszünk — habzsolunk, oda sem figyelve az ételre, a rágásra. Különböző ízektől (ízfokozóktól) éppúgy függővé válhatunk, mint bármilyen drogtól.

Sőt, az egészséges életmódtól és a bioételektől is függnek már jó néhányan — és attól is, hogy másokat meggyőzzenek erről. Pedig ez csak akkor lehetséges, ha a másikban már ott van a vágy a változtatásra. Akkor pedig elég egy kis inspiráció is, innen-onnan.

Az egészségtelen élet is nagy tanító, úgyhogy nem kell annyit szapulni. Éppúgy joga van hozzá az embernek, mint az egészséges életmódhoz.

Elárulom, hogy a dohányzás még mindig nem hullott le rólam. A húst több mint 10 éve teljesen elhagytam, bagettet sem sütök már, és vadkovászos kenyeret eszem többnyire."

 A többi kábé stimmel.