Lebegés

Ezen a képen épp a hátúszást gyakorlom, miközben időnként meg-megállok egy kis lebegésre. Ahogy hunyorogva bámultam közben az eget, eszembe jutott az egyik kedvenc filmem, a Mindörökké szerelem, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. A magyar címét – ami jobban illene egy szappanoperához – szerintem nagyon nem találták el.

Az eredeti címe – akárcsak az alapjául szolgáló, Zora Neale Hurston 1937-ben megjelent regényéé –: Their Eyes Were Watching God. Szemük az Urat nézte - legtöbbször így fordítják.

Egy fekete bőrű amerikai nő, Janie útját meséli el önmaga és a szabadság felé. És mi az, ami a leginkább önmagunk felé visz? Mi az, amiben egyszerre tapasztaljuk meg a poklot és a mennyországot? Hát persze, hogy a szerelem.

Egy reggel Janie – Halle Berry – egy, a nagymamájával való veszekedés után dühösen és feldúltan leszalad a tóhoz, beleveti magát a vízbe, majd kissé megnyugodva, átadva magát a pillanatnak, lebegni kezd a felszínén, fehér ruhában, miközben az eget és a fák közül elő-előbukkanó napot nézi.

A nagymamája lekiabál a partról:
– Janie, mi a jó életet csinálsz?
Mire a lány halkan így válaszol:
– Csak Istent nézem.

Csodálatos film, és csodálatos jelenet. Ma újranéztem, és azt is eldöntöttem, hogy elolvasom a könyvet is valamikor.

Szeretek lebegni. Csak akkor tudsz lebegni, ha nincs benned feszültség. (És van a tüdődben elég oxigén.) Lehet játék. Lehet terápia. És lehet meditáció is.

Ősbizalom. Hogy van valami, ami megtart. Legyen az bármi.

Részlet a filmből:

"Tudod, nem ismertem apámat és anyámat. A nagymamám nevelt fel. 

Úgy születtem, hogy tudtam dolgokat. Azt, hogyan beszélnek egymással a fák és a szél. Azt mondtam a magvaknak amikor lehullottak: remélem, hogy puhára estek.

Abban az évben valami megváltozott bennem. 

Az életem abban a pillanatban kezdődött el."