Longevity leves

Mindig is szerettem a minestrone levest, de néhány hónapja igazi szerelem van közöttünk. Talán érzi a rajongásomat és a hálámat, miközben főzöm és kanalazom, mert szinte rituálé szintre emeltem az elkészítését és elfogyasztását.

Csak annyi történt, hogy elkezdtem kísérletezni, rákerestem olasz mammák videóira, és mindig elhatároztam, hogy most ez lesz életem legfinomabb minestronéja. Sokszor össze is jött, máskor nem – például amikor tésztát is főztem bele –, de azt hiszem, művészi szintre emeltem az olaszok klasszikus levesét, amit minden háznál kicsit másképp főznek, de abban mindenki egyetért, hogy a minestrone a hosszú élet levese. És abban is, hogy akár minden áldott nap lehet enni, akkor sem unja meg az ember. Ebédre is, meg vacsorára is.

Van úgy, hogy sima krumpli helyett édesburgonyát teszek bele, és olyan is volt, hogy a fehérbab mellett belehuppantottam még egy doboz vörösbabot is. Mert babot sokat kell enni!

Ez a leves egyébként a sokféle zöldségnek és a babnak köszönhetően igazi tápláló, tartalmas étel. Csakis friss fűszernövényeket használok, megy bele bazsalikom, oregánó és kakukkfű. És egy kis jóféle olasz zenét is szolgáltatok az isteni illatokat árasztó, békésen és lassan rotyogó levesnek, és magamnak is természetesen.

Néhány hete láttam egy videót, amiben az olasz néni a végén belenyomkod a levesbe egy egész fej, apróra tépkedett endívia-salátát. Van egy olasz lencseleves, amibe én is beleteszek a végén egy egész doboz bébispenótot, úgyhogy gondoltam, ebben sem lehet rossz a saláta. Persze nem kaptam endíviát, így római salátát használtam.

Tökéletes lett! És nagyon finom. Pirított, vadkovászos római rozskenyérrel ettem.

Szóval ez az olaszok longevity levese. És az enyém.

Szépségteremtők

2009. július 23. - Sofia írta:

"Talán arra születtem, hogy szépséget teremtsek magam körül. Talán mindenki erre született. Előbb meglátni, majd teremteni, s végül azzá válni. Mert képesek vagyunk rá. Minden egyes ember képes rá. Zenében, művészetben, a konyhában, a kertben, bárhol. Megtanulni a lélekkel látni, hogy a másik embernek is a lelkét lásd.

Ez a szeretet. A szeretet nem lehet ige, amíg tárgya van, csak kapcsolat, vonzalom, szimpátia és ragaszkodás. De ez az út. Ez az út vezet a felismeréshez, hogy ha csak a zöld szín létezne, a többit sem ismernéd. Az emberekkel is így van ez. Mindenkire szükség van. Mindenki egy szín a létezésben. Minden energia, minden fény. Minden ezen a földön a fény különböző rezgésszámú megnyilvánulása.

Keresd mindig a fényt. Nem kell félni a sötétségtől, mert az is fény: a kezdet. A fény hiánya. Az elme csak lineárisan és ellentétekben tud gondolkodni: összehasonlít, ítél, és gyártja a problémákat. Persze tud pozitív is lenni, de ahol pozitív van, ott lennie kell előbb-utóbb negatívnak is. A létezés az ellentétek megélésén keresztül tanít.

Hiába tudsz teremteni, ha később annak folyományait már nem tudod kezelni. A Titok című film óta nagy divat teremteni, és valóban, meg kell tanulnunk, hogy a gondolat teremt. De tudd, hogy van tovább! Az élet olyan, mint az inga. Mindkét oldalra ugyanolyan mértékben kell kilengenie, hogy megszülessen az egyensúly. A harmónia. Az a szín, amelynek már nincs színe."

"A szépség fogja megmenteni a világot."

Dosztojevszkij

Lebegés

Ezen a képen épp a hátúszást gyakorlom, miközben időnként meg-megállok egy kis lebegésre. Ahogy hunyorogva bámultam közben az eget, eszembe jutott az egyik kedvenc filmem, a Mindörökké szerelem, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. A magyar címét – ami jobban illene egy szappanoperához – szerintem nagyon nem találták el.

Az eredeti címe – akárcsak az alapjául szolgáló, Zora Neale Hurston 1937-ben megjelent regényéé –: Their Eyes Were Watching God. Szemük az Urat nézte - legtöbbször így fordítják.

Egy fekete bőrű amerikai nő, Janie útját meséli el önmaga és a szabadság felé. És mi az, ami a leginkább önmagunk felé visz? Mi az, amiben egyszerre tapasztaljuk meg a poklot és a mennyországot? Hát persze, hogy a szerelem.

Egy reggel Janie – Halle Berry – egy, a nagymamájával való veszekedés után dühösen és feldúltan leszalad a tóhoz, beleveti magát a vízbe, majd kissé megnyugodva, átadva magát a pillanatnak, lebegni kezd a felszínén, fehér ruhában, miközben az eget és a fák közül elő-előbukkanó napot nézi.

A nagymamája lekiabál a partról:
– Janie, mi a jó életet csinálsz?
Mire a lány halkan így válaszol:
– Csak Istent nézem.

Csodálatos film, és csodálatos jelenet. Ma újranéztem, és azt is eldöntöttem, hogy elolvasom a könyvet is valamikor.

Szeretek lebegni. Csak akkor tudsz lebegni, ha nincs benned feszültség. (És van a tüdődben elég oxigén.) Lehet játék. Lehet terápia. És lehet meditáció is.

Ősbizalom. Hogy van valami, ami megtart. Legyen az bármi.

Részlet a filmből:

"Tudod, nem ismertem apámat és anyámat. A nagymamám nevelt fel. 

Úgy születtem, hogy tudtam dolgokat. Azt, hogyan beszélnek egymással a fák és a szél. Azt mondtam a magvaknak amikor lehullottak: remélem, hogy puhára estek.

Abban az évben valami megváltozott bennem. 

Az életem abban a pillanatban kezdődött el."

Hőkupola, tökfőzelék és önismeret

Íme, az én klímám. Semmi bajom azokkal, akik nem bírják nélküle, de én nem szeretem. Sokkal jobban tartok tőle, mint a hőségtől, pedig nem a nyár a kedvenc évszakom.

Ma csak éjféltől hűlt le a levegő. Felkeltem, és kitártam a szobai ablakokat. Ötkor keltem újra, akkor kinyitottam a többi ablakot és a bejárati ajtót is. Most 25 fok van, és estére sem megy 28 fok fölé.

Gyümölcsnapot akartam tartani, de aztán úgy döntöttem, hogy összedobok egy tökfőzeléket. Ha jobban megéheznék, majd rájárok hidegen.

Felmostam a konyhát és a fürdőszobát, hétkor pedig becsuktam minden ablakot. A szobában a teafa illata, a konyhában még a tökfőzelékével keveredik. Ma nem megyek sehová. Olvasás, filmnézés, jóga és egészen minimális politika – ezt tervezem mára.

Úgy kerülöm a rossz energiájú embereket és kommenteket, mint Orbán és a fideszesek a szembenézést, az önreflexiót és a kritikus gondolkodást. Pedig már érzelmileg nincsenek rám hatással. De egyszerűen úgy érzem magam, mintha a friss levegőről – ahol hajnali harmat és erdőillat van – belépnék egy áporodott, sötét, ablaktalan szobába.

A hőkupola sincs rám különösebb hatással, ami egyértelműen azt jelenti, hogy jól vagyok. Még csak le sem izzadok, és nagyon jól alszom. Harminc éve figyelem a testemet és az elmémet, kísérletezem magamon, és nagyon szomorú lennék, ha egy kis hőséget nem viselne el a testem. 

Sőt, kimondottan jót tesz az  immunrendszerünknek, ha néha sokk éri. Akár meleg, akár hideg.

Túl kényelmesen élünk, és ennek előbb-utóbb megfizetjük az árát.

Mert mindig eljön az a pillanat, amikor felelősséget kell vállalnunk. Azért, ahogy az előző húsz-harminc évben éltünk. Azért, ahogy most élünk.

Amikor felelősséget vállalunk, akkor indulunk el az önmagunk felé vezető úton. Amikor felelősséget vállalunk, akkor megfordíthatjuk az egész történetünket.

Minden pillanatban átfordulhat a betegség gyógyulássá. A gyűlölet szeretetté. 

A félelem szabadsággá.

Csak egy döntés kell.