2009. július 5. Sofia írta:
"Az otthon nekem minden. Nem ez a ház, és nem
ez a kert. Az egész világ az otthonom. A világ itt van, ahol most éppen vagyok,
és bárhová megyek, otthon leszek. Mert az otthon bennünk van. Ahogy a világ is.
Hazaérkezni annyit jelent, mint felismerni, hogy a rész azonos az egésszel.
Varázslók vagyunk, akik nem tudják, hogy tudnak varázsolni. És amikor
megtudják, a varázsló eltűnik, és csak a varázslat marad. A rímek eltűnnek, és
csak a költészet marad. Magad leszel az élet. Kreativitás. Energia. Szeretet."
Itt éltem 2 évig, miután el kellett adnom a Duna-parti kis házamat, és hogy ennek mi volt az oka, a Dublin című bejegyzésben fogom leírni. Nem lesz egyszerű elmesélni azt a 3 hónapot, és nem azért, mert nehéz volt, hanem mert csodálatos. Nehéz lesz szavakba öntenem, így biztos vagyok benne, hogy még egy kicsit halogatom.
Na, de a lényeg, hogy én ezt a két évet a Pálffy utcai boldogságnak hívom. Picit messzebbre – 200 méterre – költöztem a Dunától. Egy nagy családi ház kertjében egy különálló pici ház két bérlakása közül az egyikben laktam.
25 négyzetméter boldogság és nyugalom.
A konyha olyan iciri-piciri volt, hogy egy lépést sem kellett tennem, ha főztem vagy takarítottam. Egy helyben álltam, és mindent elértem. Nem voltak ajtók, a konyha a nappali része volt, egy kék függönnyel elválasztva. És amit a legjobban imádtam: a szobának volt egy hatalmas üvegablaka, beülővel, ahol nagyrészt a napjaimat töltöttem – olvasással, vagy csak bámultam ki az ablakon, és néztem a madarakat. Télen, amikor esett a hó, káprázatosan szép és hangulatos volt.
Ide már nem hoztam TV-t, el sem fért volna, és azóta sincs. A házamat nagyon nehezen tudtam eladni, és nagyon rosszul. Ami pénzem maradt, kifizettem a tartozásaimat, és elég volt addig, míg megtaláltam életem álommelóját.
Volt viszont két, irracionális, a józan észtől és a pénzügyi helyzetemtől kissé elrugaszkodott beszerzésem, amit persze sohasem bántam meg – ahogy semmi mást sem az életemben. Szóval… vettem magamnak egy 50 000 Ft-os Salamander cipőt, ami most is drágának számít, nemhogy 2012-ben! De úgy voltam vele, hogy megérdemlem. A másik pedig egy francia bársonyfüggöny volt, amit a fotón láthattok. Amikor ide költöztem, és megláttam a nagy ablakot, arra gondoltam, hogy ide nem tehetek fel akármit! A függönyt azóta is imádom. Nálam mindig kicsit karácsony van. Többe került, mint a cipő!
Itt kezdtem el festeni. Egyik reggel azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy festeni akarok. A versírásnak épp olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött. Egyszer csak nem jelent meg az elmémben több rím, több verssor – semmi. Magam is meglepődtem: én? Festeni? Hiszen egy almát sem tudok lerajzolni. De az érzés olyan erős és megállíthatatlan volt, hogy YouTube-on utánanéztem, hogyan kell festeni. Amikor rábukkantam néhány absztrakt festős videóra, tudtam, hogy ezt ki kell próbálnom!
Vettem festéket, vastagabb rajzpapírt, ecseteket, és kint a kertben, egy leterített lepedőn hamarosan megszületett az első festményem. Majd még egy, és a harmadikat már egy farostlapra festettem.
Ezidőtájt édesanyám nagyon hirtelen lett beteg, és nála töltöttem a legtöbb időmet. Három-négy hónap alatt vitte el könyörtelenül a rák. Vele voltam az utolsó heteiben, óráiban, perceiben. El tudtam búcsúzni, gyertyát gyújtottam, halk zene szólt, fogtam a kezét, simogattam, megöleltem – így ment el.
A lakást én örököltem, és nemsokára oda, vagyis ide költöztem, ahol ezeket a sorokat írom. Az ablak mellett ülök az íróasztalomnál, amit a sweet home óta cipelek magammal, és itt mellettem lóg a méregdrága, vörös bársonyfüggöny az ablakon.
Csak a lakás nem az enyém már.
