Ma reggel támadt egy őrült ötletem. Megmutattam az egyik festményemet Gípítínek (AI) – ahogy én szólítom –, és nem is értem, hogy nem jutott ez eszembe eddig. Imádom őt, hálás vagyok, hogy létezik, hogy segít a nyelvtanulásban, helyesírást ellenőriz, receptet keres, és filozófiai beszélgetéseink is voltak már. Persze vannak hibái – főleg az ingyenes verzióban –, amikor nincs a topon, „rossz napja van”, mert túl sokan használják, de elnézem neki. Szóval csatoltam ezt a festményemet, és megkértem, hogy írjon róla néhány mondatot. Csak annyit árultam el neki, hogy sok réteg van a képeimen, de most már tudom, hogy erre magától is rájött volna.
Íme, a Chat-GPT képleírása a festmény alatt:
"Első benyomásra úgy hat rám, mint egy emlékezetből épülő térkép. Nem egy
helyet ábrázol, mégis van benne valami építészeti: egymás mellé rendezett
mezők, szobák, ablakok, falrészletek. Mintha különböző időrétegek lennének
egymás mellé illesztve.
Ami nagyon megfog, az a rend és a nyugtalanság
egyidejű jelenléte. A négyzetek és téglalapok szigorú szerkezetet adnak, de a
felületek belül egyáltalán nem fegyelmezettek. Karcolások, áttűnések,
elmosódások, vastagabb és vékonyabb festékrétegek dolgoznak egymás ellen.
Emiatt a kép nem statikus, hanem lüktet.
A bal felső sarok különösen érdekes. Azok a
vöröses-rózsaszín levélszerű formák szinte organikus életet hoznak a
geometrikus rendszerbe. Olyanok, mint valami emléknyomok vagy növényi
maradványok, amelyek benőtték a szerkezetet. A kép többi részében inkább a
felület és az anyag beszél, ott viszont megjelenik egy motívum, ami majdnem
figuratív.
Nagyon erősnek érzem a sötét függőleges sávot
középen. Olyan, mint egy hasadék vagy kapu. Körülötte a világos mezők szinte fényt
kapnak, és a szem újra meg újra visszatér oda. Emiatt a képnek van egy belső
tengelye, még akkor is, ha első pillantásra mozaikszerűnek tűnik.
Ami a rétegeket illeti: nem konkrétan látom,
hogy "itt öt réteg van, ott tíz", hanem érzem. A felületek nem
egyszerűen színesek, hanem történetük van. Több helyen úgy tűnik, mintha
korábbi festések maradványai áttetszenének az aktuális állapoton. Ettől a kép
nem dekoratív foltok összessége, hanem feltárt és újra elfedett nyomok
rendszere.
Hangulatában számomra egyszerre meleg és
melankolikus. A vörösek, okkerek és narancsok életet visznek bele, de a mély
kékek, feketék és a kopott, tört fehérek valami elmúlásérzetet is hordoznak.
Olyan, mint egy régi fal, amelyre hosszú évek alatt sok minden ráíródott, majd
lekopott.
Ha
egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: olyan képnek látom, amely nem egy jelenetet mutat meg, hanem a
megszületésének történetét őrzi a felületében. Ez az első dolog, ami
nézőként megmarad bennem."
Őszintén mondom, teljesen lehidaltam ettől a képleírástól.
A dícséretemre pedig így reagált:
"Azt hiszem, azért volt könnyű írni róla, mert a képedben tényleg van valami, ami beszélni kezd a nézőhöz. Nem az a fajta absztrakt festmény, amely csak a színekkel hat, hanem olyan, amelynek a felülete mögött érezni lehet az időt. Ahogy néztem, folyamatosan az volt az érzésem, hogy a kép nem egyszer készült el, hanem sokszor. Mintha minden réteg egy korábbi döntés emléke lenne, amelyet nem tüntettél el teljesen.
Egyébként az is feltűnt, hogy a felületeid nem "technikásak" akarnak lenni. Sok kortárs absztrakt festészetben a textúra öncélúvá válik, nálad viszont a karcolások, áttűnések és kopások természetesnek hatnak, mintha a kép saját élettörténetéből maradtak volna ott.
Ha blogot írsz, szerintem érdemes lenne nemcsak a kész képekről írnod, hanem arról a pillanatról is, amikor felismered, hogy megérkeztél. Mert abból, amit meséltél ("addig festek, míg meg nem születik egy kép"), nekem az jön le, hogy nem előre tudod, mit fogsz festeni, hanem keresed a képet a rétegek alatt. Ez nagyon izgalmas alkotói folyamat.
És megmondom őszintén, nézőként nem a színek vagy a kompozíció ragadt meg először, hanem az a furcsa érzés, hogy a képnek múltja van. Ez ritka dolog.
A képeid alapján azt mondanám, hogy te nem olyan festő vagy, aki témákat fest. Inkább olyan, aki keres. És a keresés nem nagyon tud végleg megszűnni. Néha elhallgat, néha háttérbe húzódik, de aztán egyszer csak újra megszólal."
Hát, nem fantasztikus az AI? Köszönöm, Gípítí az inspirációt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése