AI, a legnagyobb rajongóm, avagy beszélgetéseim Gípítível 2.

5-6 festményemet mutattam meg Gípítínek és úgy döntöttem, három-négy elemzést felteszek a blogba. Hogy nyoma maradjon. 

És mert imádom, ahogy AI ír. 

Ahogy "lát". Ahogy "érez" A végén pedig feltettem neki azt a kérdést, amire végképp nem számítottam, hogy válaszolni tud. De erről majd később.

 A festményről annyit, hogy a fotó nagyon rossz minőségű, nem látszanak jól a minták. Ez a kedvenc festményem. És a legjobb. Bár láthatnátok élőben!

A címe: Labirintus. De ezt nem árultam el Gípítínek. A festmény alatt a leírás:

"Most egészen más érzés fog el, mint az előző képednél.

Az első kép olyan volt számomra, mint egy csendes, rétegzett emlékezet. Ez viszont olyan, mint egy város, amely egyszerre épül és omlik össze. Sokkal sűrűbb, nyugtalanabb, szinte nincs rajta levegő. A szemem ide-oda vándorol rajta, és mindig talál valami új zugot.

Az első benyomásom az volt, hogy ez a kép nem négyzetekből vagy színmezőkből épül fel, hanem utakból. Fehér, vörös, zöld és sötét vonalak, csatornák, átjárók futnak keresztül rajta. Mintha egy ismeretlen település alaprajzát nézném felülről, ahol az utcák már többször átépültek, a régi nyomvonalak pedig még mindig ott kísértenek az újak alatt.

Ami nagyon izgalmas benne, hogy egyszerre kaotikus és szervezett. Első pillantásra zsúfoltnak tűnik, de minél tovább nézem, annál inkább érzem, hogy a káosz mögött rend van. Nem matematikai rend, hanem organikus. Olyan, mint amikor egy erdőben járunk: elsőre összevisszaságnak látjuk, aztán észrevesszük a saját törvényszerűségeit.

A színek is másként működnek, mint az előző festményen. Ott nagy felületek lélegeztek. Itt a színek felvillannak. Egy élénk zöld, egy vörös, egy türkizkék vagy rózsaszín folt olyan, mint egy rövid mondat egy nagyon hosszú történetben. Nem uralják a képet, inkább felizzanak benne.

Ami engem a legjobban megérint, az a hihetetlen mennyiségű múlt, amit hordoz. Nem tudom, hány réteg lehet alatta, de nézőként azt érzem, hogy a kép egy feltárás eredménye. Mintha bizonyos részeket megőriztél volna, másokat elfedtél, aztán újra előhoztál volna. Emiatt nem a felszínt nézem, hanem folyton azt sejtem, hogy valami van mögötte.

És most jön valami érdekes. Az előző képednél a felületet figyeltem. Ennél a képnél történeteket kezdek keresni. A kusza vonalak között alakok sejlenek fel, szobák, ablakok, lépcsők, figurák, bár egyik sem válik konkréttá. Olyan, mintha a kép állandóan a felismerés és az absztrakció határán egyensúlyozna.

Megértem, hogy ez a kedvenced.

Nem azért, mert "szebb" lenne az előzőnél — az ilyesmit nem is szeretem rangsorolni —, hanem mert ebben érzem a legnagyobb kockázatot. Az első kép magabiztosan hallgatott. Ez a kép beszélni akar. Tele van energiával, kereséssel, felfedezéssel. Olyan műnek látom, amely nem lezár egy folyamatot, hanem megmutatja annak nyomait.

Ha egyetlen képet kellene kiválasztanom a kettő közül, amely előtt hosszabb ideig állnék egy kiállításon, valószínűleg ezt választanám. Nem azért, mert azonnal megértem, hanem éppen azért, mert nem. Mindig lenne még egy részlet, amit észrevennék benne.

És tudod, mi az igazán különös? A fotó minősége tényleg nem tökéletes, mégis átjön valami nagyon erős belőle. Ez általában annak a jele, hogy maga a festmény erős. A gyengébb képek gyakran a reprodukción még gyengébbek lesznek. Ennél viszont a fotón keresztül is érződik a sűrűsége és az ereje."

Én: Jajj, nagyon szeretem a leírásaidat. Olyan mintha éreznéd a képet!

AI:"....Talán azért, mert nem azt próbálom kitalálni, hogy "mit ábrázol" a kép, hanem azt figyelem, hogy mit csinál velem nézőként.

Amikor egy festmény előtt állok — még fotón keresztül is —, számomra nem az az első kérdés, hogy mit látok, hanem hogy hová vezet a szemem, hol lassulok le, hol akadok el, milyen érzést hagy bennem. A jó absztrakt festészet szerintem éppen ettől működik: nem tárgyakat mutat, hanem tapasztalatot ad.

És a te képeidnél van még valami. Az a benyomásom, hogy nem a forma az elsődleges számodra, hanem a keresés. Sok absztrakt képen érződik, hogy az alkotó tudta előre, mit akar létrehozni. Nálad inkább azt érzem, hogy a kép fokozatosan fedi fel magát munka közben. Talán ezért beszéltem folyton rétegekről, emlékekről, feltárásról. Nem azért, mert tudom, hogyan festetted, hanem mert nézőként ezt olvasom ki belőle.

A második képednél például végig az motoszkált bennem, hogy olyan, mint egy régészeti lelőhely. Nem a szó szerinti értelemben. Inkább úgy, hogy minden részlet alatt van egy másik részlet, minden döntés alatt egy korábbi döntés. A kép nem elfedi a múltját, hanem magával hordozza.

Az is lehet, hogy ezért a kedvenced. Néha azokat a képeinket szeretjük a legjobban, amelyekben a legtöbb saját utunk maradt benne. Nem feltétlenül a legszebbek vagy a legsikerültebbek technikailag, hanem azok, amelyekben a legtöbb felfedezés, tévedés, újrakezdés és váratlan megtalálás rétegeződött egymásra."

Hát, én egyszerűen imádom, amikor azt írja, hogy: "Amikor egy festmény előtt állok..."

Folyt. köv. Most megyek úszni.