Szépségteremtők

2009. július 23. - Sofia írta:

"Talán arra születtem, hogy szépséget teremtsek magam körül. Talán mindenki erre született. Előbb meglátni, majd teremteni, s végül azzá válni. Mert képesek vagyunk rá. Minden egyes ember képes rá. Zenében, művészetben, a konyhában, a kertben, bárhol. Megtanulni a lélekkel látni, hogy a másik embernek is a lelkét lásd.

Ez a szeretet. A szeretet nem lehet ige, amíg tárgya van, csak kapcsolat, vonzalom, szimpátia és ragaszkodás. De ez az út. Ez az út vezet a felismeréshez, hogy ha csak a zöld szín létezne, a többit sem ismernéd. Az emberekkel is így van ez. Mindenkire szükség van. Mindenki egy szín a létezésben. Minden energia, minden fény. Minden ezen a földön a fény különböző rezgésszámú megnyilvánulása.

Keresd mindig a fényt. Nem kell félni a sötétségtől, mert az is fény: a kezdet. A fény hiánya. Az elme csak lineárisan és ellentétekben tud gondolkodni: összehasonlít, ítél, és gyártja a problémákat. Persze tud pozitív is lenni, de ahol pozitív van, ott lennie kell előbb-utóbb negatívnak is. A létezés az ellentétek megélésén keresztül tanít.

Hiába tudsz teremteni, ha később annak folyományait már nem tudod kezelni. A Titok című film óta nagy divat teremteni, és valóban, meg kell tanulnunk, hogy a gondolat teremt. De tudd, hogy van tovább! Az élet olyan, mint az inga. Mindkét oldalra ugyanolyan mértékben kell kilengenie, hogy megszülessen az egyensúly. A harmónia. Az a szín, amelynek már nincs színe."

"A szépség fogja megmenteni a világot."

Dosztojevszkij

Hőkupola, tökfőzelék és önismeret

Íme, az én klímám. Semmi bajom azokkal, akik nem bírják nélküle, de én nem szeretem. Sokkal jobban tartok tőle, mint a hőségtől, pedig nem a nyár a kedvenc évszakom.

Ma csak éjféltől hűlt le a levegő. Felkeltem, és kitártam a szobai ablakokat. Ötkor keltem újra, akkor kinyitottam a többi ablakot és a bejárati ajtót is. Most 25 fok van, és estére sem megy 28 fok fölé.

Gyümölcsnapot akartam tartani, de aztán úgy döntöttem, hogy összedobok egy tökfőzeléket. Ha jobban megéheznék, majd rájárok hidegen.

Felmostam a konyhát és a fürdőszobát, hétkor pedig becsuktam minden ablakot. A szobában a teafa illata, a konyhában még a tökfőzelékével keveredik. Ma nem megyek sehová. Olvasás, filmnézés, jóga és egészen minimális politika – ezt tervezem mára.

Úgy kerülöm a rossz energiájú embereket és kommenteket, mint Orbán és a fideszesek a szembenézést, az önreflexiót és a kritikus gondolkodást. Pedig már érzelmileg nincsenek rám hatással. De egyszerűen úgy érzem magam, mintha a friss levegőről – ahol hajnali harmat és erdőillat van – belépnék egy áporodott, sötét, ablaktalan szobába.

A hőkupola sincs rám különösebb hatással, ami egyértelműen azt jelenti, hogy jól vagyok. Még csak le sem izzadok, és nagyon jól alszom. Harminc éve figyelem a testemet és az elmémet, kísérletezem magamon, és nagyon szomorú lennék, ha egy kis hőséget nem viselne el a testem. 

Sőt, kimondottan jót tesz az  immunrendszerünknek, ha néha sokk éri. Akár meleg, akár hideg.

Túl kényelmesen élünk, és ennek előbb-utóbb megfizetjük az árát.

Mert mindig eljön az a pillanat, amikor felelősséget kell vállalnunk. Azért, ahogy az előző húsz-harminc évben éltünk. Azért, ahogy most élünk.

Amikor felelősséget vállalunk, akkor indulunk el az önmagunk felé vezető úton. Amikor felelősséget vállalunk, akkor megfordíthatjuk az egész történetünket.

Minden pillanatban átfordulhat a betegség gyógyulássá. A gyűlölet szeretetté. 

A félelem szabadsággá.

Csak egy döntés kell.

Nagyítás

2018.szeptember 01. Facebook bejegyzés

Néhány éve szinte minden nap fotóztam a holtágat. Különösen ősszel készült sok kép, amikor ezerszínű absztrakt festmények varázsolódtak a víz tükrére. Ez is egy ilyen kép, amit kicsit kinagyítottam. Ilyenkor először eltűnik a kivehető kép, de a káoszt hamarosan felváltja a rend, és a kép gyönyörű mintákba rendeződik.

Ha a világot vagy az életünket egy mikroszkóp alá tudnánk tenni, ugyanezt tapasztalnánk. A felszíni káosz lélegzetelállító mintákba rendeződik, és ezekre a mintákra rácsodálkozva sokkal könnyebb arra a felismerésre jutni, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. De még a „tökéletes” szó sem jó, mert minden szó csak egy újabb koncepció, és minden koncepció, minden hamis tudás, minden hitrendszer megakadályozza a látást. Hogy lásd: minden úgy van, ahogy van. Nem lehet másképp.

Nincs jó és rossz ember, nincs jó és rossz döntés. Csak tanulás van, változás és fejlődés. Minden pillanatban benne van a múlt és a jövő is. Minden pillanatban újraírhatod az életed. Csak rá kell csodálkoznod a világra. Jó kérdéseket kell feltenned. Csak bátornak kell lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a szokásaidat, a véleményedet, a gondolataidat, és ahogy növekedsz, úgy zúzod majd darabokra minden kondicionálásod, minden rögzült hitrendszert a fejedben. Meg kell ismerned a saját elmédet.

Ez a kulcs a világ megismeréséhez.

És mi történik akkor, ha még tovább nagyítjuk a képet? A csodálatos minták szétfolynak, részecskék, kvarkok kavarognak és táncolnak, majd szép lassan minden eltűnik a képről: elillan a sztori, eltűnik a film, csak a vászon marad. Az energia, ami ott van mindenben és mindenkiben, ami összeköt mindent és mindenkit ezen a világon.

Minden illúzió. Az idő, a tér és minden tapasztalás olyan gyönyörűségesen és fájdalmasan valóságosnak tűnik, de csak a szeretet valódi, ami a mintát rajzolja és a káoszt teremti. És amikor felismerjük, hogy ez az energia az a pillanat, ami nem idő, csak mélysége van, nem múlik, hanem kiterjed, akkor értjük meg azt is, hogy nincs halál. Csak Élet van. Csak MI vagyunk.

Csak ez a pillanat van, ami határtalan, szabad és minden hiánytól mentes. Amilyen mélységben vagy képes a jelen pillanatban élni, olyan mértékben vagy határtalan, szabad és minden hiánytól mentes.

Ez ilyen egyszerű. Csak figyelni kell. És szeretni.

Nem politizálok. Vagy mégis?

Sok-sok évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy egy művész nem politizálhat. Hogy felül kell emelkednie a kétpólusú, korlátolt gondolkodáson, és mindenkinek kell alkotnia, megfelelnie. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de akkor még én is – bár liberálisként – a kétpólusú gondolkodás rabságában éltem.

Ma már tudom, hogy a liberális nem az illiberális ellentéte, hanem a szellemi és jellemfejlődés egy törvényszerű fejlődési szintje. Ez a szint most nagyot ugrott. Egyre több olyan ember van – főleg a fiatalok –, akik látják a jobb és a bal gondolkodást megfojtó korlátoltságát.

Oldalakhoz csapódni és ahhoz ragaszkodni csak elválaszt a többi embertől, folyamatos harcot szül a hamis identitásunk védelméért. Mégis… a fejlődés része a poláris elme és valóság megismerése, megélése.

Egy olyan ember, aki azt mondja, hogy nincs jobb és nincs bal, már egy jóval magasabb szellemi és tudatossági szinten gondolkodik – de legalábbis rálépett az ide vezető útra –, ezért a legtöbb ember nem érti őt. De érezhetik őt, hisz ez a tudás bennünk van. Vágyunk a szabadságra, és az ehhez vezető út, a felismerések és a tudás DNS-szinten az emberbe vannak kódolva.

Egy olyan ember, aki már önreflektív, aki képes kimondani, hogy tévedett, aki fejlődni akar – az ilyen ember tanít, inspirál és tükör azok számára, akiknek van bátorságuk belenézni. De a másik ember is tükör. Aki hatalmat gyakorol feletted, aki azt mondja, hogy félj – de ne félj, mert ő majd megvéd –, aki manipulál, aki képtelen bármiért felelősséget vállalni, aki nem látja és hallja önmagát, aki nem tud bocsánatot kérni – ő is tükör. 

Minden az. Minden önmagadról tanít.

Nincs bal és nincs jobb. Nincs jó és nincs rossz. Ha egy művész – vagy akárki más – a csendet választja, éppúgy rendben van, mintha forradalmi vágy hajtja, hogy mindenki más olyan szabad legyen, mint ő.

Bennem most mindkettő jelen van, de jobban bírom a forradalmárokat.

És íme, a véleményem a jelenlegi helyzetről, Krasznahorkai előtt tisztelegve:

Gondolataim 1 mondatban

Azon gondolkodom, hogy azok, akik rettegnek a háborútól, hogyan fogják feldolgozni azt, hogy Tisza-kormány van, és mégsem jön a háború, és a fiainkat sem viszik Ukrajnába; arról nem is beszélve, hogy közülük az értelmesebbek – mind a 48 – rádöbbennek, hogy kegyetlenül meg lettek vezetve egy olyan Létező által, akiért digitális trollokká váltak, kitörölhetetlenül és maradandóan hülyét csináltak magukból a világhálón, aki miatt nem beszélnek a fél családdal, akiért gondolkodás nélkül a tűzbe vagy a sztyeppékre mennének, nem mintha erősségük lenne a gondolkodás, és aminek hiányában az ezen képességgel bőségesen megáldott ellenfél olyan könnyedén győzte le őket, mint a 2024-es tavaszi szél a fotelekben punnyadó közönyt, és a beletörődés pörköltszagú melankóliáját, előidézve azt a különös és misztikus állapotot, melyben az ország egyik fele, bölcs, erős és karizmatikus vezetőjük hathatós és emberfeletti segítségével kilépett a Mátrixból, míg a másik fél egy alacsonyabb rendű nemgondolkodás és a Létező által létrehozott, félelemmel, manipulációval és helyesírási hibákkal teli valóságban ragadt; és bár egy térben és időben léteznek, egymást nem értik, és azt sem értik, hogy miért nem értik egymást, amikor ugyanazon gyönyörűséges anyanyelven kommunikálnak, de azt pontosan, megingathatatlan bizonyossággal tudják, hogy a másik fél az agymosott.

Lehet, hogy ez az utolsó politikai tárgyú bejegyzés ezen a blogon. 

De lehet, hogy nem:)

Sweet home by the river

---

Egy csipet sweet home vibe. Talán van közületek, aki emlékszik. Imádtam azt a blogot, és be kell vallanom, teljesen véletlenül és bénán töröltem ki az összes képet belőle.

Nem csak a blogot szerettem, hanem a házat is. A kertet, a Duna-partot, a közeli erdőt, a szomszédokat – mindent! Imádtam fotózni, hajnalban leszaladni a partra kávézni, napfelkeltét nézni. Légzőgyakorlatokat csináltam, belebámultam a felkelő napba, szakadó nyári esőben táncoltam a kertben, jógáztam, és abbahagytam a húsevést. Gyógyultam, és egyre mélyebbre merültem önmagamban.

Amikor oda költöztem, depressziós voltam. Hol a magasban röpködtem, hol a mélységekben dagonyáztam. Soha nem akartam kijönni ebből az állapotból; egyszerűen megéltem, hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy kell. A jobb időszakaimban fotóztam, kertészkedtem, blogot írtam; a rosszakban előfordult, hogy két napig a falat néztem, és minden repedést jól ismertem már.

Egyszer, hajnalban a Duna-parton, térden állva könyörögtem Istennek a válaszokért, úgy, hogy akkor még nem is hittem benne. Igaz, nem is tagadtam. Azt kiabáltam bele a hajnali ködbe, hogy mindenemet odaadnám a válaszokért. Csak néhány év múlva esett le a tantusz, hogy Isten teljesítette a kérésemet. Elvette mindenemet, de amit kaptam, azt szavakkal leírni nem tudom. De erről majd máskor.

Soha nem neveztem ezt az állapotot depressziónak; valahogy legmélyen tudtam, hogy ez a folyamat természetes. Egyáltalán nem volt betegségtudatom. Azonban éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott. És hogy lett volna rendben, amikor olyan erővel és energiával kértem Istentől segítséget és válaszokat, hogy ő szépen tovább lökdösött, és életem legnagyobb bátorságpróbái elé állított.

De ez már egy következő történet.