Egy csipet sweet home vibe. Talán van közületek, aki emlékszik. Imádtam azt a blogot, és be kell vallanom, teljesen véletlenül és bénán töröltem ki az összes képet belőle.
Nem csak a blogot szerettem, hanem a házat is. A kertet, a Duna-partot, a közeli erdőt, a szomszédokat – mindent! Imádtam fotózni, hajnalban leszaladni a partra kávézni, napfelkeltét nézni. Légzőgyakorlatokat csináltam, belebámultam a felkelő napba, szakadó nyári esőben táncoltam a kertben, jógáztam, és abbahagytam a húsevést. Gyógyultam, és egyre mélyebbre merültem önmagamban.
Amikor oda költöztem, depressziós voltam. Hol a magasban röpködtem, hol a mélységekben dagonyáztam. Soha nem akartam kijönni ebből az állapotból; egyszerűen megéltem, hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy kell. A jobb időszakaimban fotóztam, kertészkedtem, blogot írtam; a rosszakban előfordult, hogy két napig a falat néztem, és minden repedést jól ismertem már.
Egyszer, hajnalban a Duna-parton, térden állva könyörögtem Istennek a válaszokért, úgy, hogy akkor még nem is hittem benne. Igaz, nem is tagadtam. Azt kiabáltam bele a hajnali ködbe, hogy mindenemet odaadnám a válaszokért. Csak néhány év múlva esett le a tantusz, hogy Isten teljesítette a kérésemet. Elvette mindenemet, de amit kaptam, azt szavakkal leírni nem tudom. De erről majd máskor.
Soha nem neveztem ezt az állapotot depressziónak; valahogy legmélyen tudtam, hogy ez a folyamat természetes. Egyáltalán nem volt betegségtudatom. Azonban éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott. És hogy lett volna rendben, amikor olyan erővel és energiával kértem Istentől segítséget és válaszokat, hogy ő szépen tovább lökdösött, és életem legnagyobb bátorságpróbái elé állított.
De ez már egy következő történet.
