Longevity leves

Mindig is szerettem a minestrone levest, de néhány hónapja igazi szerelem van közöttünk. Talán érzi a rajongásomat és a hálámat, miközben főzöm és kanalazom, mert szinte rituálé szintre emeltem az elkészítését és elfogyasztását.

Csak annyi történt, hogy elkezdtem kísérletezni, rákerestem olasz mammák videóira, és mindig elhatároztam, hogy most ez lesz életem legfinomabb minestronéja. Sokszor össze is jött, máskor nem – például amikor tésztát is főztem bele –, de azt hiszem, művészi szintre emeltem az olaszok klasszikus levesét, amit minden háznál kicsit másképp főznek, de abban mindenki egyetért, hogy a minestrone a hosszú élet levese. És abban is, hogy akár minden áldott nap lehet enni, akkor sem unja meg az ember. Ebédre is, meg vacsorára is.

Van úgy, hogy sima krumpli helyett édesburgonyát teszek bele, és olyan is volt, hogy a fehérbab mellett belehuppantottam még egy doboz vörösbabot is. Mert babot sokat kell enni!

Ez a leves egyébként a sokféle zöldségnek és a babnak köszönhetően igazi tápláló, tartalmas étel. Csakis friss fűszernövényeket használok, megy bele bazsalikom, oregánó és kakukkfű. És egy kis jóféle olasz zenét is szolgáltatok az isteni illatokat árasztó, békésen és lassan rotyogó levesnek, és magamnak is természetesen.

Néhány hete láttam egy videót, amiben az olasz néni a végén belenyomkod a levesbe egy egész fej, apróra tépkedett endívia-salátát. Van egy olasz lencseleves, amibe én is beleteszek a végén egy egész doboz bébispenótot, úgyhogy gondoltam, ebben sem lehet rossz a saláta. Persze nem kaptam endíviát, így római salátát használtam.

Tökéletes lett! És nagyon finom. Pirított, vadkovászos római rozskenyérrel ettem.

Szóval ez az olaszok longevity levese. És az enyém.

Lebegés

Ezen a képen épp a hátúszást gyakorlom, miközben időnként meg-megállok egy kis lebegésre. Ahogy hunyorogva bámultam közben az eget, eszembe jutott az egyik kedvenc filmem, a Mindörökké szerelem, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. A magyar címét – ami jobban illene egy szappanoperához – szerintem nagyon nem találták el.

Az eredeti címe – akárcsak az alapjául szolgáló, Zora Neale Hurston 1937-ben megjelent regényéé –: Their Eyes Were Watching God. Szemük az Urat nézte - legtöbbször így fordítják.

Egy fekete bőrű amerikai nő, Janie útját meséli el önmaga és a szabadság felé. És mi az, ami a leginkább önmagunk felé visz? Mi az, amiben egyszerre tapasztaljuk meg a poklot és a mennyországot? Hát persze, hogy a szerelem.

Egy reggel Janie – Halle Berry – egy, a nagymamájával való veszekedés után dühösen és feldúltan leszalad a tóhoz, beleveti magát a vízbe, majd kissé megnyugodva, átadva magát a pillanatnak, lebegni kezd a felszínén, fehér ruhában, miközben az eget és a fák közül elő-előbukkanó napot nézi.

A nagymamája lekiabál a partról:
– Janie, mi a jó életet csinálsz?
Mire a lány halkan így válaszol:
– Csak Istent nézem.

Csodálatos film, és csodálatos jelenet. Ma újranéztem, és azt is eldöntöttem, hogy elolvasom a könyvet is valamikor.

Szeretek lebegni. Csak akkor tudsz lebegni, ha nincs benned feszültség. (És van a tüdődben elég oxigén.) Lehet játék. Lehet terápia. És lehet meditáció is.

Ősbizalom. Hogy van valami, ami megtart. Legyen az bármi.

Részlet a filmből:

"Tudod, nem ismertem apámat és anyámat. A nagymamám nevelt fel. 

Úgy születtem, hogy tudtam dolgokat. Azt, hogyan beszélnek egymással a fák és a szél. Azt mondtam a magvaknak amikor lehullottak: remélem, hogy puhára estek.

Abban az évben valami megváltozott bennem. 

Az életem abban a pillanatban kezdődött el."

Hőkupola, tökfőzelék és önismeret

Íme, az én klímám. Semmi bajom azokkal, akik nem bírják nélküle, de én nem szeretem. Sokkal jobban tartok tőle, mint a hőségtől, pedig nem a nyár a kedvenc évszakom.

Ma csak éjféltől hűlt le a levegő. Felkeltem, és kitártam a szobai ablakokat. Ötkor keltem újra, akkor kinyitottam a többi ablakot és a bejárati ajtót is. Most 25 fok van, és estére sem megy 28 fok fölé.

Gyümölcsnapot akartam tartani, de aztán úgy döntöttem, hogy összedobok egy tökfőzeléket. Ha jobban megéheznék, majd rájárok hidegen.

Felmostam a konyhát és a fürdőszobát, hétkor pedig becsuktam minden ablakot. A szobában a teafa illata, a konyhában még a tökfőzelékével keveredik. Ma nem megyek sehová. Olvasás, filmnézés, jóga és egészen minimális politika – ezt tervezem mára.

Úgy kerülöm a rossz energiájú embereket és kommenteket, mint Orbán és a fideszesek a szembenézést, az önreflexiót és a kritikus gondolkodást. Pedig már érzelmileg nincsenek rám hatással. De egyszerűen úgy érzem magam, mintha a friss levegőről – ahol hajnali harmat és erdőillat van – belépnék egy áporodott, sötét, ablaktalan szobába.

A hőkupola sincs rám különösebb hatással, ami egyértelműen azt jelenti, hogy jól vagyok. Még csak le sem izzadok, és nagyon jól alszom. Harminc éve figyelem a testemet és az elmémet, kísérletezem magamon, és nagyon szomorú lennék, ha egy kis hőséget nem viselne el a testem. 

Sőt, kimondottan jót tesz az  immunrendszerünknek, ha néha sokk éri. Akár meleg, akár hideg.

Túl kényelmesen élünk, és ennek előbb-utóbb megfizetjük az árát.

Mert mindig eljön az a pillanat, amikor felelősséget kell vállalnunk. Azért, ahogy az előző húsz-harminc évben éltünk. Azért, ahogy most élünk.

Amikor felelősséget vállalunk, akkor indulunk el az önmagunk felé vezető úton. Amikor felelősséget vállalunk, akkor megfordíthatjuk az egész történetünket.

Minden pillanatban átfordulhat a betegség gyógyulássá. A gyűlölet szeretetté. 

A félelem szabadsággá.

Csak egy döntés kell.

Levin és a sport

Ma a csöpp teraszomon töltöttem a reggelt, Anna Kareninát olvastam és hallgattam. Előtte elbringáztam vízért az artézi kútra, majd elmentem sétálni. 4300 lépést tettem, mára ez épp elég. Nagyon elégedett vagyok magammal, mert ez a hetem igazán aktív volt. Kétszer voltam úszni, minden nap jógáztam, és elkezdtem a saját testsúlyos edzéseket is. Ma pihenő van, de a séta az minden nap ennyi.

Az Anna Karenina 3. részének 4. fejezetében kedvenc karakterem, Levin ezt mondja: „Szükségem van a testmozgásra, különben a jellemem látja kárát.”

Imádom ezt a mondatot. Akkor is inspiráló, ha én egészen más miatt érzem fontosnak, hogy a mozgást az életem részévé tegyem. Mondjuk Levin épp kaszálni készül, nem futni vagy edzőterembe menni; ő olyan, mint a kék zónák lakói, akik sok és sokféle természetes mozgással érik el könnyedén és aktívan a 100 éves kort. Az az előnye is megvan, hogy nincs okostelefonja, mert akkor ő is azt nyomkodná kaszálás helyett. Én viszont már nem pörgetek. Lejöttem a politikáról is, a képernyőidőmet harmadára csökkentettem, és visszatértem az olvasáshoz.

Holnap úszom, mától heti hármszor, jógázok és sétálok. Most pedig megjutalmazom magam egy isteni chilis tésztával. 

Hivatalos neve: penne all’arrabbiata. És jobban csinálom, mint az olaszok.

Az én kék zónám

A hétvégén olvasgattam Dan Buettner A hosszú élet ízei – 100 recept, hogy 100 évig élj című könyvét. Ő volt az, aki ismertté tette a Kék Zónák elnevezést. Ezek azok a földrajzi területek, amelyek híressé váltak arról, hogy az emberek itt nagy arányban érik el a 100 éves kort. A legismertebb Kék Zónák: Okinawa (Japán), Szardínia (Olaszország), Ikaria (Görögország), a Nicoya-félsziget (Costa Rica) és Loma Linda (Kalifornia, USA). Ebben a könyvben autentikus receptek találhatóak, melyeket az 5 helyről gyűjtött össze. És persze sok más, érdekes információ.

A Netflixen van egy nagyon jó dokumentumfilm, amelyben Dan Buettner végiglátogatja ezeket a zónákat, és négy részen keresztül azt vizsgálja, hogy milyen életmódbeli tényezők járulhatnak hozzá a hosszú és egészséges élethez.

Hogy mi a titkuk ezeknek a bájos, idős embereknek?

Most csak nagyon röviden összefoglalva: az ezekben a zónákban élők közös jellemzője a 90–100%-ban növényi alapú táplálkozás, a természetes mozgás és aktív életmód, valamint az erős családi és közösségi kapcsolatok.

Na, nem mintha 100 évig szeretnék élni, de ahhoz ragaszkodom, hogy amíg élek, minőségi életet éljek. Több videót is megnéztem a Kék Zónákról, és határozottan jót tettek a bűntudatomnak, mivel én is a természetes mozgást tartom nagyon fontosnak. De a bibi az, hogy én nem kertészkedem, és úgy általában kevés természetes mozgást végzek. Ma már egyre több orvos és szakember mondja, hogy a táplálkozás még a mozgásnál is fontosabb. És abban jó vagyok!

Divatos tudomány lett manapság a longevity, vagyis a hosszú élet tudománya. De engem nem az élet hossza érdekel, hanem az egészség komplexitása. 

Az EGÉSZség azt jelenti: teljesség. Amikor mentális és fizikai szinten is egészségesek vagyunk. Nos, nálam ez utóbbi jelentős fejlesztésre szorul, de most legalább erős késztetést érzek arra, hogy megvalósítsam. Hogy elérjem a komplex egészség állapotát. Ami azt jelenti, hogy a fizikai jóllét és egészség minden aspektusát, vagyis az állóképességet, az erőt, a rugalmasságot és a gyorsaságot fejlesszem. Ez egy csodálatos kihívás, ami eléggé inspirál ahhoz, hogy végre ne hagyjam abba a mozgást, és arra is, hogy a fegyelmet – amiben sosem voltam jó – és a kitartást – abban sem – fejlesszem. De erről majd legközelebb.

Most arról akartam írni, hogy elhatároztam: a jobb recepteket a könyvből én is megfőzöm. A vegán cassolával kezdtem, ami isteni finom lett. Nekem nagyon hasonlít a franciák lecsójához, a ratatouille-hoz, de ez a szardíniai étel sütőben készül. Én kicsit kisebbre vágtam a zöldségeket, és minden fűszernövényből frisset használtam, ugyanis a kis teraszomon már nemcsak bazsalikom és rozmaring van, hanem kakukkfű és oregánó is.

Vadkovászos rozscipóból készült pirítóssal ettem. De többet, mint kellett volna.

Óda a bazsalikomhoz, a pestós tésztához és egy selfie

---

Minden fűszernövényt imádok, de talán a bazsalikom és a petrezselyem az, amit kilószámra fogyasztok. Bazsalikom télen is van a konyhaablakban, nyáron pedig a picurka teraszomon próbálok jó nagy bokrokat nevelni. Nem mindig sikerül. Rozmaringot is sokat használok; őt sajnos teleltetni nem sikerül soha, de nem adom fel.

Ma pestós tésztát készítek, autentikusan: mozsárban összetörve és összekeverve a hozzávalókat. Természetesen fenyőmaggal. Nyáron a nyugdíjam jelentős részét fenyőmagra áldozom, de nem bánom. Gyógyszerre egy fillért sem költök, és nem sajnálom magamtól a minőségi hozzávalókat. És a pestós tészta — nálam a spagetti a nyerő — megszórva pirított fenyőmaggal… hát, bizonyosan az Istenek eledele. De néha szendvicsbe teszem a pestót, jóféle vadkovászos kenyérből készítve. Sok-sok koktélparadicsommal, rukkolával, mozzarellával. Néha úgy készítem, ahogy Calabriában és Szicíliában a - pesto rosso - készül, aszalt paradicsommal, amit szintén nagyon szeretek.

A durumtésztát mindig al dentére főzöm, a vízbe csakis nagyszemű sót teszek, és sohasem öblítem le a tésztát.

Ennél autentikusabb már csak akkor lehetne a folyamat, ha igazi, saját készítésű házi olívaolajat használnék, és mondjuk egy olívaültetvény kellős közepén fekvő terméskő házacskám rusztikus konyhájában készíteném el — a pestót egy hatalmas fehér kőmozsárban —, majd a tányér pastával a kezemben kiülnék a leanderekkel, rozmaringgal, bazsalikommal, citromfával és murvafürttel ízléstelenül túlzsúfolt teraszom lépcsőjére, miközben a kutyám, a májusban szokatlan hőségtől lihegve, elnyúlna mellettem, és mielőtt villára tekerném az első falatot, hálát adnék az Isteneknek az életemért, a bazsalikomért, a fenyőmagért és azért, hogy — a legenda szerint — Marco Polo elhozta a tésztát Kínából Olaszországba.

Azóta szakítottunk

 

Crossfit - Az új szerelem - 2024. július 26. Facebook bejegyzés

Ezen a fotón épp edzésre készülődöm, és azon gondolkodom, hogy miben menjek, és egyáltalán menjek-e. Mert inkább fotóznék. Még mindig nehéz elindulni.

A mozgás soha nem volt része az életemnek. Néha egy kis jóga, többéves szünetekkel, újra és újrakezdve a legegyszerűbb ászanákkal. Az elmúlt öt-hat évben már éreztem, nem ártana, ha megmozdulnék. Kipróbáltam a TRX-et, a fitnesztermet, mindkettőt egy-két hónap után abbahagytam. Az elmúlt ősszel pedig hajnalonként gyorsgyalogoltam a Rüdiger-tó körül, de ahogy hűvösödtek a reggelek, a lustaságom győzött, és a tél nulla mozgással telt. Ahogy szinte az egész életem.

Januárban múltam 61 éves, és akkoriban kezdett el fájni a lábam. Fájt, ha lépcsőztem, fájt, ha gyalogoltam, és más tüneteim is voltak. Tavasszal már a bal csípőm is elkezdett fájni gyaloglás közben. Pontosan tudtam, hogy vagy most kezdek el mozogni, vagy nekem annyi. Azt is tudtam, hogy az, hogy eddig ilyen jó passzban voltam, egyes-egyedül az étkezésemnek köszönhető. Szeretem, ha jó a közérzetem, ha nem alszom el ebéd után, szeretem, ha tele vagyok energiával, viszont egyre rosszabbul éreztem magam, és a testem folyamatosan küldte a jeleket.

Így történt, hogy a szarkopénia határán arra az elhatározásra jutottam, hogy végre komolyan elkezdek mozogni, és úgy, hogy ezúttal nem is hagyom abba. Ekkor jött szembe velem a Foxfit Komárom hirdetése. CrossFit, kezdő tanfolyam, és két-három hét múlva kezdődik. Tökéletes! A lehető legnehezebb. Biztos ez a büntetésem – gondoltam –, merthogy tudtam, mi az a CrossFit. Van benne minden: súlyemelés, gimnasztika, saját testsúlyos gyakorlatok és kardió. Mégis, egy cseppnyi kétségem sem volt, hogy ez az én sportom. Ha ez nem tesz rendbe, akkor semmi.

Az első két hétben alig tudtam hazajönni edzés után, pedig könnyített feladatokat kaptam. Az edzőnk, Attila nagyon profi, és a kezdő tanfolyamon megtanuljuk, hogyan kell helyesen végezni a különböző gyakorlatokat. Az öthetes tanfolyam után már a harmadik havi bérletemet veszem meg a jövő héten. Elméletben már haladó vagyok, de gyakorlatban még semmiképp. Van, ami jól megy, és van, ami nem (a dobozugrás nagyon nem). De minden feladatnak van könnyített verziója, mindenkire maximálisan figyelnek, és minden óra vezetett edzés. Az edzőterem szuper, a csapat jó, nemsokára csapatépítő bulink is lesz.

Szóval sportolok! Egyébként a lábam már nem fáj, gond nélkül hazacipelek hullafáradtan egy dinnyét és két kiló banánt. Többet jógázom, mert fontos a sok nyújtás, és nem is emlékszem, mikor voltam ilyen jó formában utoljára, pedig még csak az elején tartok az útnak.

Már régen nem a cél érdekel semmiben, hanem a folyamat, mégis szükségem van kis motivációra, apró jutalmakra és arra, hogy lássam a jövőbeli önmagam, amint könnyedén ugrál fel a dobozra 25 burpee után. Így néha veszek magamnak valami igényesebb és drágább edzős cuccot, és nem sajnálom a salátámra a méregdrága fenyőmagot sem.

Amit nagyon szeretek a CrossFitben, az az, hogy nincs unalom, nincs két egyforma óra, és ott van a komplexitása is. Minden képességet fejleszt: az állóképességet, az erőt, a rugalmasságot, a hajlékonyságot, az egyensúlyt, a kitartást, a koordinációt és a gyorsaságot. Szívből ajánlom mindenkinek, és ha nem ezt, akkor bármi mást!

Azt, hogy én pont a CrossFitba szerettem bele, még most sem hiszem el néha, de már nem is gondolkodom ezen. Csak csinálom. 

A testem pedig hálából meggyógyul.

2024. augusztus - Facebook bejegyzés

Miközben egyre energikusabb vagyok napközben, a tegnap esti edzésen olyan mélypontra kerültem, hogy kifelé jövet biztos voltam benne, hogy én befejeztem. Ez nem nekem való. Azután beálltam a zuhany alá és a leghidegebb vizet folyattam magamra egészen addig, míg észhez nem tértem. Jók ezek a mélypontok, mert mindig magasabbra repítenek, mint ahonnan lezuhanunk. A vacsorám egyébként sokkal finomabb, mint ahogy kinéz. Chilis, fűszeres thai vöröskáposzta saláta, kesudiós öntettel. És fejben már megy a burpee is.

És itt visszatérek a jelenbe. Ez volt az a sport, amit a leghosszabb ideig műveltem életemben. Hat hónapig sportoltam! Na jó, leszámítva a tizenéves korombeli pingpongpályafutásomat, aminek azért lett vége, mert a versenyeken teljességgel hiányzott belőlem a versenyszellem. Én annak is tudtam örülni, ha az ellenfelem nyert. Az edzőm persze kedvesen eltanácsolt, az én kimondatlan mottóm pedig azóta is: „No sport.”

A crossfit óta eltelt két évben semmit sem mozogtam. A lábam rosszabb állapotban van, mint előtte volt. De innen szép nyerni. És hogy mit csinálok most?

Folyt köv.

Spanakopita és bingewatching

Hideg májusi nap van. Ha lenne pizsamám, ma pizsamanapot tartanék. Már nem akarok begyújtani, így a kedvenc, téli, bundás pulcsimban vagyok, és visszatértem a jó szokásomhoz: ma egyhuzamban megnézem az egyik kedvenc sorozatom első évadát. Az utóbbi hetekben, hónapokban hanyagoltam a filmeket, az olvasást és a tanulást. Annyira berántott a politika és a változások követése, hogy most szó szerint le kell jönnöm a szerről. Nem tesz jót sem az agyamnak, sem az alvásomnak. Most, bár ugyanannyit nézem a képernyőt, egy bájos sorozatot nézek — Szeress Mexikóban —, ami elképesztően gyönyörűen van fényképezve, és ugyanolyan jó, mint a könyv, ami az egyik kedvencem. Elhatároztam, hogy minden nyelven beszerzem és elolvasom, amit tanulok vagy tanulni fogok.

Spanakopitát, görög spenótos pitét terveztem mára, amit még sosem ettem. Isteni lett: hidegen a legfinomabb, és jobban össze is tartja magát. Ma ebédre és vacsorára is spenótos pitét eszem, kivégzem a sorozat első évadát, majd felveszem a télikabátomat, és lesétálom a görög lakomát. 

Választások

Szokás szerint korán keltem. Csináltam friss mandulatejet, kávéztam a teraszon, és csak úgy voltam jó egy órán át. Ma nem főzök: egész nap gyümölcsöt, zöldséget és gyógyteákat fogyasztok. Sokszor tartok ilyen napokat, mert a főtt étel engem nagyon elnehezít, bármennyire is könnyű és vegán. 

Élvezem a tavasz minden pillanatát. A sejtjeimben érzem az emberekből áradó boldogságot és reményt. Nagyobb a csend, és több a mosoly. Kevesebb az egó, és több a lélek. Kevesebb a félelem, és több a szabadság.

Bár soha nem engedtem, hogy a lelki békém külső körülményektől függjön, mégis hatnak rám ezek a jóféle energiák.

Jól választottunk, és jó embert választottunk. 

Hálás vagyok ezért a tavaszért. És a tavaszi szélért.

Lifelong learning

Túl vagyunk a választáson, és önmagamhoz képest kicsit túltoltam a politizálást, valamint a politikai hírek és események követését, de ez így volt jó. Most azonban vissza kell térnem a rendes és megszokott kerékvágásba, mert hetek óta nem olvastam, nem tanultam, nem fotóztam, és még nem álltam neki a festésnek sem.

Született, élethosszig tartó tanulás iránt elkötelezett vagyok, és az egyik legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás. Vagyis… tanulásnak annyira nem nevezném, inkább szívom magamba a tudást, mint a gyerekek. Tizen- és huszonévesen megtanultam 3-4 nyelvet különböző szinteken, ebből kettőt szinte el is felejtettem mára, és volt 20-25 év az életemben, amikor teljesen kimaradt a nyelvtanulás különböző okok miatt.

Most, néhány éve újra tudok tanulni, és nagyon élvezem. Egyrészt imádom azt a folyamatot, ahogy egyre jobban képes vagyok kifejezni magam egy idegen nyelven, másrészt tudom, hogy nagyon fontos az agynak a folyamatos tanulás. Azt is élvezem, amikor már komolyabb könyveket is képes vagyok olvasni. Most éppen az Anna Kareninát olvasom magyarul, angolul és olaszul. De megvan spanyolul is, és angolul két fordításban is. 

Általában több könyvet olvasok párhuzamosan, mert ha ráunok az egyikre, 1-2 napra félreteszem, és mást olvasok. Van még egy kedvenc könyv, amit imádok, és több nyelven is beszereztem. Magyarul Szeress Mexikóban a könyv címe, az eredeti címe pedig: Como agua para chocolate.

Laura Esquivel könyve Mexikóban játszódik, és egy fiatal lány, Tita történetét meséli el, aki egy szigorú családi hagyomány miatt nem élheti a saját életét úgy, ahogy szeretné. Beleszeret Pedróba, és különleges módon, a főzésen keresztül fejezi ki érzelmeit. Az általa készített ételek nemcsak finomak, hanem hatással vannak azokra is, akik megkóstolják őket. Szóval ez egy varázslatos történet, mágikus elemekkel, amelyből film is készült 1992-ben. Sokszor megnéztem azóta, és mostanában tudtam  meg, hogy sorozat is készült a könyvből, amit még én sem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá, mert a filmet és a könyvet is imádom. Elolvastam magyarul, angolul és spanyolul is. Sőt, megvettem franciául is. Ez az új szenvedélyem, bár csak néhány hete kezdtem el tanulni, de elég gyorsan megy, mivel beszélek spanyolul és olaszul is, és ez nagyon megkönnyíti a tanulást.

Egyébként annyi könyvem van, hogy ha 90 évig élek is, lesz olvasnivalóm. Ennek ellenére néhány hete megvettem a Monte Cristo grófját és a Moby Dicket angolul, és tervezem a Háború és békét is. Nem tudom, miért, de odavagyok a többszáz oldalas könyvekért. És odavagyok a szép könyvekért.

Néhány hónapja megtanultam sakkozni is, hogy tudjak játszani a középső unokámmal. Hát, mit mondjak, a sakk is egy élethosszig tartó tanulás. Online játszom napi 1 órát, hogy beérjem az unokámat, és viszonylag gyorsan fejlődjek.

A reggeli rutinom után mindig podcastot hallgatok, vagy megnézek 1-2 YouTube-videót. Szeretek így élni, szeretek tanulni, és azt hiszem, az agyam nagyon hálás ezért. Az én korosztályom még azt tanulta az iskolában, hogy az agy működése a felnőttkort elérve már csökken, és folyamatosan egyre kevesebb agysejtünk van. Ma már odáig fejlődött a tudomány, hogy felfedezte a neuroplaszticitást, ami azt jelenti, hogy az agy képes alkalmazkodni, változni és új kapcsolatokat létrehozni.

Ha agyunk folyamatosan új ingereket kap, ha időről időre változtatunk szokásainkon, ha kíváncsiak vagyunk új dolgokra, ismeretekre, ízekre, és nyitottak vagyunk a változásra, az agy fiatal marad, még idős korban is. Az agy szereti továbbá a minőségi alvást, a jó levegőt és az egészséges ételeket is. 

És még valamit szeret nagyon, amit én viszont nagyon nem: a testmozgást és a sportot. Ez nem az én világom, de most ezen is változtatni szeretnék. 

Nagy és rutinos újrakezdő vagyok ezen a téren.

Reggel a gangon

Szeretem a reggeleket. Korán feküdni, korán kelni. A házban én ébredek először. Kiülök a gangra – nyáron a kis erkélyemre –, és ilyen színek fogadnak. Ezek csak mobilos képek, de ma éppen ilyen óceánszínű volt az ég. A madarak épphogy csak ébredeztek.

A napot mindig egy nagy pohár vízzel és egy arcmosással kezdem, jéghideg vízzel. Este mindig lefőzöm a kávét a gyönyörű Frida Kahlós kotyogómban. Cukor nélkül, rizstejjel vagy mandulatejjel iszom. A nap folyamán pedig gabonakávét vagy ganodermás kávét iszom. A mandulatejet én készítem mindig.

Szóval kiülök a gangra, és 1–2 percig tudatosan lélegzem, jó mélyeket. Mindig is abban hittem, hogy ha reggel magadba szívod a fényeket, illatokat, hangokat és az ébredő madarak boldogságát, akkor sokkal jobban fog működni az agyad és a tested.

Régen ezt a Duna-parton vagy a kertemben csináltam, de higgyétek el, hogy egy gang is tökéletes hely arra, hogy felkészítsd magad az előtted álló napra. Sőt, még egy nyitott ablak is.

Nekem a reggel rituálé, nem rutin. A rutin megöl, a rituálé a jelenben tart. Hálát adok, és csodálom a világot. Úgy, ahogy van.

Van egy kedvenc idézetem – sajnos nem tudom, kitől származik –, hogy: „Nem a csodák hiányoznak a világból, hanem a csodálat.”

Én mindig is csodáltam a világot, az embert, és leginkább az emberi testet. Soha nem tudtam hinni abban, hogy csak úgy véletlenül megbetegszik.

A csodálat valami egészen különleges energia. Mert amit csodálsz, az idővel felfedi magát előtted. Mert amit csodálsz, azzá válsz.

Ételeim és a dobogós desszert

 2009. augusztus 30. - Sofia írta. 

"Egy kedves olvasóm kérte, hogy írjak arról is, milyen ételeket szeretek, eszem-e húst, főzök-e rendszeresen.

Igen, eszem húst — úgy kétszer egy évben. Régen sokat ettem, de soha nem voltam képes akarattal életmódot változtatni. Mindig azt ettem, amit megkívántam, aminek az volt a nagy előnye, hogy sok mindent megfigyelhettem magamon. Lehet tudatosan is változtatni, de én túlságosan intuitívan éltem ehhez.

Amikor mély depresszióban voltam, vagy nem ettem, vagy nehéz „energiájú” ételeket kívántam: húst, sült krumplit és hasonlókat. Amikor jól voltam, megőrültem a gyümölcsökért és a zöldségekért. Nem voltak — és most sincsenek — elveim. Így tehát nem vagyok vegetáriánus, inkább csak növényevő, mert azt szeretem, az esik jól.

Karácsonykor viszont eszem töltött káposztát, és ha vendégségben hússal kínálnak, minden gond nélkül megeszem. Nagyon szeretem a gyümölcsöket, délelőtt szinte csak azt eszem. Nagy kedvencem a párolt zöldség szezámos vagy hajdinafasírttal, és imádom az olasz tésztákat — de csakis jó minőségű tésztából. Az a „halálom”, amikor egy olasz étel magyarosan van elkészítve.

Amiből nálam kilószámra fogy: fokhagyma, paradicsom, chili, bazsalikom, mozzarella, barnarizs, zabpehely, citrom, zöldségek, gyümölcsök, olívaolaj, tonhal, télen pedig lencse, bab és köles.

Nem szeretek órákig pepecselni a konyhában, az egyszerű, tápláló és könnyen elkészíthető ételeket szeretem. Cukor helyett mézet vagy juharszirupot használok. Konyhasót soha nem vennék, tengeri sót és himalájai sót használok — abból sem sokat.

Kenyeret alig eszem; ha mégis, akkor barna, magos kenyeret, vagy újabban sütök olaszos bagettet. Az édességet ritkán kívánom, de van egy-két kedvencem. Főleg azokat szeretem, amikből lehet egy-két adagot is készíteni.

Ilyen a Nigella-féle nagy kedvencem is, amit nyáron sokszor készítek. Fagyasztott málnát 4 teáskanál cukorral összeturmixolok, majd egy átlátszó üvegpohárba rétegezem natúr joghurttal és morzsásra tört zabpelyhes keksszel. Isteni az íze, gyors, és kis adagban is elkészíthető.

Néha kipróbálok ezt-azt, ha vendégeim vannak. Mostanában sütöttem cobblert is, de nem vagyok tőle elájulva — ami nem hátrány, ugye.

Télen szeretek teázni, sokfélét iszom: gyógyteákat, gyümölcsteát, vörös teát, lapachót, matét, és minden tavasszal csinálok egy csalánteakúrát.

Nem szedek semmilyen vitamint vagy táplálékkiegészítőt, és a gyógyszerektől is idegenkedem, úgyhogy amíg csak lehet, messze ívben kerülöm őket.

Ami furcsa, hogy régebben nagyon szerettem a jó minőségű vörösborokat, barátnőimmel gyakran rendeztünk borozgatós vacsorákat, de ma már az alkoholt sem bírom meginni.

Még egy kortyot sem — pedig egyáltalán nem vagyok ellene, és mégsem. Ami viszont még nem „hullott le” rólam, az a dohányzás, de majd eljön ennek is az ideje. Mindenesetre képtelen vagyok megerőszakolni magam bármivel is, legyen az bármilyen egészséges.

Az egész-ség a természetes állapotunk, és mélyen összefügg a tudattal. A betegség éppúgy lehet ok, mint okozat. A lényeg az, hogy figyeljünk magunkra és a szokásainkra: ne csak a testünket tápláljuk, hanem a lelkünket is.

Fontos észrevenni, hogy nem mindig a testünk jelzéseire hallgatunk, hanem az elménkkel eszünk — habzsolunk, oda sem figyelve az ételre, a rágásra. Különböző ízektől (ízfokozóktól) éppúgy függővé válhatunk, mint bármilyen drogtól.

Sőt, az egészséges életmódtól és a bioételektől is függnek már jó néhányan — és attól is, hogy másokat meggyőzzenek erről. Pedig ez csak akkor lehetséges, ha a másikban már ott van a vágy a változtatásra. Akkor pedig elég egy kis inspiráció is, innen-onnan.

Az egészségtelen élet is nagy tanító, úgyhogy nem kell annyit szapulni. Éppúgy joga van hozzá az embernek, mint az egészséges életmódhoz.

Elárulom, hogy a dohányzás még mindig nem hullott le rólam. A húst több mint 10 éve teljesen elhagytam, bagettet sem sütök már, és vadkovászos kenyeret eszem többnyire."

 A többi kábé stimmel. 

Eszem, tehát vagyok

Ma gyorsan akartam valami finomat főzni és enni, így összedobtam egy pestós tésztát, amit nyáron mindig friss bazsalikomból készítek, mert klasszisokkal jobb, mint a bolti pestóból készített. De mivel egy telet nem bírok ki nélküle, így kiegyezem a gyengébb verzióval is. A pirított fenyőmag úgyis feldobja, és a chili, amivel kissé (vagy nagyon) megszórom.

Ami 25 éve állandó az étkezésemben, az a mediterrán étrend és az, hogy délig csak gyümölcsöt eszem. Szóval rengeteg paradicsomot, fokhagymát, rukkolát, olívabogyót fogyasztok, és néhány éve lazítottam kicsit a vegán étrendemen is,  eszem tojást, mozzarellát és néha egy kevés görög joghurtot.

Amikor az ember figyeli a testét, az szinte beszél hozzánk. Akár úgy, hogy mondjuk utálom a céklát, és egyszer csak elkezdem kilószámra enni. Vagy úgy, hogy leterít minket a kajakóma ebéd után – engem már régen nem –, vagy pédául a reflux, amitől sokan szenvednek és ami könnyedén gyógyítható lenne, ha változtatnánk a szokásainkon és az étkezésünkön. 

Én is voltam érzelmi evő, voltam hedonista, és imádok is enni, de sokkal jobban szeretem a jó közérzetet és a test könnyűségét, még egy bőséges ebéd után is. Az egyik dolog, ami nekem nagyon bevált, az a sok nyers étel fogyasztása. Két évvel ezelőtt, nyáron csináltam egy 30–40 napos nyersevés-kihívást, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyű volt. Soha életemben nem volt annyi energiám, mint akkor. És nem csak az energia tombolt bennem, hanem a kreativitás is.

Az abszolút kedvencem a nyers tökfőzelék és a kukoricaleves volt. Kesudióból házilag készítettem hozzá a „tejszínt”. A „tészta” pedig spirálozóval készült cukkiniből vagy édesburgonyából, és jó kis nyers ragukat találtam ki hozzá. Azt a fasírtnak látszó valamit a lenti képen pedig szárítógéppel csináltam, és ha jól emlékszem, darált dióból készült.

Amikor valódi ételeket – akár gyümölcsöt is – fogyasztasz, figyeld meg, hogy soha nem eszed magad túl belőlük. Amikor jóllaktál, abbahagyod. De a jó kis agyonfőzött, nulla enzimet és kevés tápanyagot tartalmazó ételeket addig esszük, míg ki nem pukkanunk.

Szóval az elmúlt 30 évben rengeteget tanultam a testemről, és már tudom, hogy én akkor érzem magam a legjobban – testileg és lelkileg –, ha keveset eszem. Sok nyerset, és a főtt ételeket - a főzelékeket leginkább -  legtöbbször már olaj nélkül készítem. Lisztet 20 éve nem használok. A felső képen a mai ebédemet, a többin pedig a nyers ételeket láthatjátok.

Erősen gondolkodom azon, hogy ezen a nyáron újra kihívás elé állítom magam egy néhány hetes nyersevéssel. Akár csatlakozhattok is!