Szeretem Fridát, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. A film többször nézős, „imádom” kategória. Akkor még nem festettem, és könnyen lehet, hogy ekkor mászott be a tudatalattimba a vágy, hogy fessek. Megnéztem a kiállítását Budapesten, de nem tetszett annyira, amennyire elképzeltem, hogy odáig leszek a gyönyörűségtől. Nem tudom, miért. Talán mert túl kicsik voltak a képek, de valóban nem értem, miért nem szólítottak meg igazán. De mindegy is, Fridát ettől még imádom.
Mindig lenyűgöz, amikor valaki az őrületes fájdalmát, testi és lelki szenvedéseit művészetté képes transzformálni. És lenyűgöz az önazonosság, a szenvedély, az életöröm és a bátorság. És lenyűgöznek Mexikó színei és dallamai. Mondjuk, ezt elmondhatom Spanyolországról és Olaszországról is. Ami fura, hogy az öltözködésem — bár van egy-két színes cuccom — inkább sötét; nagyon szeretem a feketét, és szerintem illik is hozzám. Azonban az otthonaim mindig nagyon színesek voltak. Én szörnyethalnék egy minimalista lakásban!
Ezt a képet — én fotóallegóriának hívom — kizárólag saját fotókból csináltam úgy, hogy Photoshoppal „összemostam” a fotó egyes részeit. Néhány éve, a Photoshop tanulmányozása közben, véletlenül jöttem rá erre a „technikára”, és imádtam csinálni! Ezen a képen például a tengerrészt Görögországban fotóztam, a halacskákat pedig Berlinben. Azok a színes, hosszú levélkék pedig egy festményem lefotózva. A virágok a Sweet Home kertjéből valók, és a cica is a nyakamban.
A női arc is én vagyok. Egy szelfi. Portré önmagamról.
Frida számára a művészet terápia volt. Eszköz, hogy életben maradhasson. Én sohasem tudtam alkotni, amikor szenvedtem. Ajándékba kaptam a verseket és a festést is akkor, amikor az utolsó mélység magassággá változott.
Ahol összeér minden, ahol már vágyak sincsenek, és ahol tudom, hogy nem én alkotok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése