Nagyítás

2018.szeptember 01. Facebook bejegyzés

Néhány éve szinte minden nap fotóztam a holtágat. Különösen ősszel készült sok kép, amikor ezerszínű absztrakt festmények varázsolódtak a víz tükrére. Ez is egy ilyen kép, amit kicsit kinagyítottam. Ilyenkor először eltűnik a kivehető kép, de a káoszt hamarosan felváltja a rend, és a kép gyönyörű mintákba rendeződik.

Ha a világot vagy az életünket egy mikroszkóp alá tudnánk tenni, ugyanezt tapasztalnánk. A felszíni káosz lélegzetelállító mintákba rendeződik, és ezekre a mintákra rácsodálkozva sokkal könnyebb arra a felismerésre jutni, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. De még a „tökéletes” szó sem jó, mert minden szó csak egy újabb koncepció, és minden koncepció, minden hamis tudás, minden hitrendszer megakadályozza a látást. Hogy lásd: minden úgy van, ahogy van. Nem lehet másképp.

Nincs jó és rossz ember, nincs jó és rossz döntés. Csak tanulás van, változás és fejlődés. Minden pillanatban benne van a múlt és a jövő is. Minden pillanatban újraírhatod az életed. Csak rá kell csodálkoznod a világra. Jó kérdéseket kell feltenned. Csak bátornak kell lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a szokásaidat, a véleményedet, a gondolataidat, és ahogy növekedsz, úgy zúzod majd darabokra minden kondicionálásod, minden rögzült hitrendszert a fejedben. Meg kell ismerned a saját elmédet.

Ez a kulcs a világ megismeréséhez.

És mi történik akkor, ha még tovább nagyítjuk a képet? A csodálatos minták szétfolynak, részecskék, kvarkok kavarognak és táncolnak, majd szép lassan minden eltűnik a képről: elillan a sztori, eltűnik a film, csak a vászon marad. Az energia, ami ott van mindenben és mindenkiben, ami összeköt mindent és mindenkit ezen a világon.

Minden illúzió. Az idő, a tér és minden tapasztalás olyan gyönyörűségesen és fájdalmasan valóságosnak tűnik, de csak a szeretet valódi, ami a mintát rajzolja és a káoszt teremti. És amikor felismerjük, hogy ez az energia az a pillanat, ami nem idő, csak mélysége van, nem múlik, hanem kiterjed, akkor értjük meg azt is, hogy nincs halál. Csak Élet van. Csak MI vagyunk.

Csak ez a pillanat van, ami határtalan, szabad és minden hiánytól mentes. Amilyen mélységben vagy képes a jelen pillanatban élni, olyan mértékben vagy határtalan, szabad és minden hiánytól mentes.

Ez ilyen egyszerű. Csak figyelni kell. És szeretni.

A nagy kedvenc: a streetfotózás

2018-ban kétszer voltam Milánóban, februárban és augusztusban. Tolmácsoltam egy kiállításon, így nem sok időnk maradt városnézésre. Milánó nem tartozik a kedvenc olasz városaim közé, de hálás vagyok, hogy legalább a Dóm teret láthattam.

Ez az én igazi terepem: embereket fotózni az utcán – ez a legnagyobb szabadság, amire egy fotós vágyhat. Elkapott és megőrzött pillanatok. Talán ebben is jó lettem volna, de az utóbbi években valahogy nincs már kedvem utazni. Nyűggé vált, pedig régen nagyon szerettem.

Portrézni is imádok, a szabadban, ha van rá elég idő. Egy-két óra séta és beszélgetés minimum kell ahhoz, hogy valakinek előragyogjon a valódi arca. 

A természetfotózást viszont már nem szeretem, aminek valószínűleg az az oka, hogy a „sweet home”-os időkben csömört kaptam a több száz napfelkelte és naplemente megörökítésétől. 

Mindenesetre eljött az idő, hogy elővegyem a gépet. És ha újra utazni vágyom, irány Párizs és London utcái. Addigra megtanulom a franciát is.