2018-ban kétszer voltam Milánóban, februárban és augusztusban. Tolmácsoltam egy kiállításon, így nem sok időnk maradt városnézésre. Milánó nem tartozik a kedvenc olasz városaim közé, de hálás vagyok, hogy legalább a Dóm teret láthattam.
Ez az én igazi terepem: embereket fotózni az utcán – ez a legnagyobb szabadság, amire egy fotós vágyhat. Elkapott és megőrzött pillanatok. Talán ebben is jó lettem volna, de az utóbbi években valahogy nincs már kedvem utazni. Nyűggé vált, pedig régen nagyon szerettem.
Portrézni is imádok, a szabadban, ha van rá elég idő. Egy-két óra séta és beszélgetés minimum kell ahhoz, hogy valakinek előragyogjon a valódi arca.
A természetfotózást viszont már nem szeretem, aminek valószínűleg az az oka, hogy a „sweet home”-os időkben csömört kaptam a több száz napfelkelte és naplemente megörökítésétől.
Mindenesetre eljött az idő, hogy elővegyem a gépet. És ha újra utazni vágyom, irány Párizs és London utcái. Addigra megtanulom a franciát is.
2 megjegyzés:
Az ottani emberek jelenléte ismerőssé teszi az idegen helyet is. A róluk elkapott pillanatok is jobban emlékezetnek később a látott utcákra. Mindegyiknek kis története van.
Én is szoktam már embereket fényképezni az utcákon, csak egy gondom van. Ha rajta van az arcuk is, akkor esetleg mit tudom én milyen jogokat sértek, és ezzel a gondolattal, nem is tudok mit kezdeni.
A képek tetszenek, mindegyik más gondolatot ébreszt bennem.
Mivel megígérted, hogy hozol streetfotókat, vártam is őket, és megörültem, hogy itt is vannak.
Szia, Éva! Örülök, ha tetszenek! Én is szeretem őket:)
Megjegyzés küldése