Két-három esküvőt fotóztam életemben. Ismerősök és barátok voltak, ez volt az egyedüli oka annak, hogy elvállaltam a fotózást. Ragaszkodtak hozzám annak ellenére, hogy nem vagyok profi, automatán fotózok, és közöltem velük, hogy ha készítek ötszáz képet, és abból csak tizet tartok elfogadhatónak, akkor a többit gondolkodás nélkül törlöm.
Végül is kicsit megengedőbb voltam, de már akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fotózok esküvőt. Nem nekem való. Nem tudok úgy fotózni, hogy elvárások vannak – márpedig egy esküvőn csak azok vannak.
Ha akkoriban túllépek ezeken a félelmeimen és allűrjeimen, ha kicsit mélyebben beleásom magam a fotózás rejtelmeibe, és a technikai tudásomat is fejlesztettem volna, lehettem volna jó esküvői fotós. De ugye az életben nincs olyan, hogy „volna”. Ez pont így volt jó.
Nagyon hálás vagyok, hogy felkértek, hogy kipróbálhattam magam esküvői fotósként is. Élmény volt őket fotózni – így, hogy szabadságot kaptam, és bőven szántak rá időt is.
Ez a blog most rákényszerít arra, hogy újra elővegyem a gépemet, és talán születik még néhány olyan kép, amire büszke vagyok. Merthogy egész életemben talán tíz olyan képet készítettem, amit szívesen mutogatok.
Plusz a milánói fotóim – azokat nagyon szeretem, és meg is fogom mutatni nektek. Annak a bejegyzésnek az lehetne a címe:
Miért nem lettem streetfotós?
2 megjegyzés:
Az utolsó kép és az, melyen az ifjú férj a rácsot fogja különösen tetszik. A szabadulás reménye a házassággal a régi élettől? Nem a megszokott képek közé tartozik.
Lehet, hogy csak én képzelek bele többet ebbe a két képbe, de én mindig mélyebbre is akarok látni, mint ami a felszínen van. Nem tudom, és nem is akarom ezt másképp már.
A milánói fotóidat pedig jó lesz látni.
Köszi! Nemsokára jönnek azok a képek is!
Megjegyzés küldése