Álomhozó - Verseim

 

Óda a bazsalikomhoz, a pestós tésztához és egy selfie

---

Minden fűszernövényt imádok, de talán a bazsalikom és a petrezselyem az, amit kilószámra fogyasztok. Bazsalikom télen is van a konyhaablakban, nyáron pedig a picurka teraszomon próbálok jó nagy bokrokat nevelni. Nem mindig sikerül. Rozmaringot is sokat használok; őt sajnos teleltetni nem sikerül soha, de nem adom fel.

Ma pestós tésztát készítek, autentikusan: mozsárban összetörve és összekeverve a hozzávalókat. Természetesen fenyőmaggal. Nyáron a nyugdíjam jelentős részét fenyőmagra áldozom, de nem bánom. Gyógyszerre egy fillért sem költök, és nem sajnálom magamtól a minőségi hozzávalókat. És a pestós tészta — nálam a spagetti a nyerő — megszórva pirított fenyőmaggal… hát, bizonyosan az Istenek eledele. De néha szendvicsbe teszem a pestót, jóféle vadkovászos kenyérből készítve. Sok-sok koktélparadicsommal, rukkolával, mozzarellával. Néha úgy készítem, ahogy Calabriában és Szicíliában a - pesto rosso - készül, aszalt paradicsommal, amit szintén nagyon szeretek.

A durumtésztát mindig al dentére főzöm, a vízbe csakis nagyszemű sót teszek, és sohasem öblítem le a tésztát.

Ennél autentikusabb már csak akkor lehetne a folyamat, ha igazi, saját készítésű házi olívaolajat használnék, és mondjuk egy olívaültetvény kellős közepén fekvő terméskő házacskám rusztikus konyhájában készíteném el — a pestót egy hatalmas fehér kőmozsárban —, majd a tányér pastával a kezemben kiülnék a leanderekkel, rozmaringgal, bazsalikommal, citromfával és murvafürttel ízléstelenül túlzsúfolt teraszom lépcsőjére, miközben a kutyám, a májusban szokatlan hőségtől lihegve, elnyúlna mellettem, és mielőtt villára tekerném az első falatot, hálát adnék az Isteneknek az életemért, a bazsalikomért, a fenyőmagért és azért, hogy — a legenda szerint — Marco Polo elhozta a tésztát Kínából Olaszországba.

Azóta szakítottunk

 

Crossfit - Az új szerelem - 2024. július 26. Facebook bejegyzés

Ezen a fotón épp edzésre készülődöm, és azon gondolkodom, hogy miben menjek, és egyáltalán menjek-e. Mert inkább fotóznék. Még mindig nehéz elindulni.

A mozgás soha nem volt része az életemnek. Néha egy kis jóga, többéves szünetekkel, újra és újrakezdve a legegyszerűbb ászanákkal. Az elmúlt öt-hat évben már éreztem, nem ártana, ha megmozdulnék. Kipróbáltam a TRX-et, a fitnesztermet, mindkettőt egy-két hónap után abbahagytam. Az elmúlt ősszel pedig hajnalonként gyorsgyalogoltam a Rüdiger-tó körül, de ahogy hűvösödtek a reggelek, a lustaságom győzött, és a tél nulla mozgással telt. Ahogy szinte az egész életem.

Januárban múltam 61 éves, és akkoriban kezdett el fájni a lábam. Fájt, ha lépcsőztem, fájt, ha gyalogoltam, és más tüneteim is voltak. Tavasszal már a bal csípőm is elkezdett fájni gyaloglás közben. Pontosan tudtam, hogy vagy most kezdek el mozogni, vagy nekem annyi. Azt is tudtam, hogy az, hogy eddig ilyen jó passzban voltam, egyes-egyedül az étkezésemnek köszönhető. Szeretem, ha jó a közérzetem, ha nem alszom el ebéd után, szeretem, ha tele vagyok energiával, viszont egyre rosszabbul éreztem magam, és a testem folyamatosan küldte a jeleket.

Így történt, hogy a szarkopénia határán arra az elhatározásra jutottam, hogy végre komolyan elkezdek mozogni, és úgy, hogy ezúttal nem is hagyom abba. Ekkor jött szembe velem a Foxfit Komárom hirdetése. CrossFit, kezdő tanfolyam, és két-három hét múlva kezdődik. Tökéletes! A lehető legnehezebb. Biztos ez a büntetésem – gondoltam –, merthogy tudtam, mi az a CrossFit. Van benne minden: súlyemelés, gimnasztika, saját testsúlyos gyakorlatok és kardió. Mégis, egy cseppnyi kétségem sem volt, hogy ez az én sportom. Ha ez nem tesz rendbe, akkor semmi.

Az első két hétben alig tudtam hazajönni edzés után, pedig könnyített feladatokat kaptam. Az edzőnk, Attila nagyon profi, és a kezdő tanfolyamon megtanuljuk, hogyan kell helyesen végezni a különböző gyakorlatokat. Az öthetes tanfolyam után már a harmadik havi bérletemet veszem meg a jövő héten. Elméletben már haladó vagyok, de gyakorlatban még semmiképp. Van, ami jól megy, és van, ami nem (a dobozugrás nagyon nem). De minden feladatnak van könnyített verziója, mindenkire maximálisan figyelnek, és minden óra vezetett edzés. Az edzőterem szuper, a csapat jó, nemsokára csapatépítő bulink is lesz.

Szóval sportolok! Egyébként a lábam már nem fáj, gond nélkül hazacipelek hullafáradtan egy dinnyét és két kiló banánt. Többet jógázom, mert fontos a sok nyújtás, és nem is emlékszem, mikor voltam ilyen jó formában utoljára, pedig még csak az elején tartok az útnak.

Már régen nem a cél érdekel semmiben, hanem a folyamat, mégis szükségem van kis motivációra, apró jutalmakra és arra, hogy lássam a jövőbeli önmagam, amint könnyedén ugrál fel a dobozra 25 burpee után. Így néha veszek magamnak valami igényesebb és drágább edzős cuccot, és nem sajnálom a salátámra a méregdrága fenyőmagot sem.

Amit nagyon szeretek a CrossFitben, az az, hogy nincs unalom, nincs két egyforma óra, és ott van a komplexitása is. Minden képességet fejleszt: az állóképességet, az erőt, a rugalmasságot, a hajlékonyságot, az egyensúlyt, a kitartást, a koordinációt és a gyorsaságot. Szívből ajánlom mindenkinek, és ha nem ezt, akkor bármi mást!

Azt, hogy én pont a CrossFitba szerettem bele, még most sem hiszem el néha, de már nem is gondolkodom ezen. Csak csinálom. 

A testem pedig hálából meggyógyul.

2024. augusztus - Facebook bejegyzés

Miközben egyre energikusabb vagyok napközben, a tegnap esti edzésen olyan mélypontra kerültem, hogy kifelé jövet biztos voltam benne, hogy én befejeztem. Ez nem nekem való. Azután beálltam a zuhany alá és a leghidegebb vizet folyattam magamra egészen addig, míg észhez nem tértem. Jók ezek a mélypontok, mert mindig magasabbra repítenek, mint ahonnan lezuhanunk. A vacsorám egyébként sokkal finomabb, mint ahogy kinéz. Chilis, fűszeres thai vöröskáposzta saláta, kesudiós öntettel. És fejben már megy a burpee is.

És itt visszatérek a jelenbe. Ez volt az a sport, amit a leghosszabb ideig műveltem életemben. Hat hónapig sportoltam! Na jó, leszámítva a tizenéves korombeli pingpongpályafutásomat, aminek azért lett vége, mert a versenyeken teljességgel hiányzott belőlem a versenyszellem. Én annak is tudtam örülni, ha az ellenfelem nyert. Az edzőm persze kedvesen eltanácsolt, az én kimondatlan mottóm pedig azóta is: „No sport.”

A crossfit óta eltelt két évben semmit sem mozogtam. A lábam rosszabb állapotban van, mint előtte volt. De innen szép nyerni. És hogy mit csinálok most?

Folyt köv.

Hajnali meditáció - Verseim

I love Frida Kahlo

Szeretem Fridát, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. A film többször nézős, „imádom” kategória. Akkor még nem festettem, és könnyen lehet, hogy ekkor mászott be a tudatalattimba a vágy, hogy fessek. Megnéztem a kiállítását Budapesten, de nem tetszett annyira, amennyire elképzeltem, hogy odáig leszek a gyönyörűségtől. Nem tudom, miért. Talán mert túl kicsik voltak a képek, de valóban nem értem, miért nem szólítottak meg igazán. De mindegy is, Fridát ettől még imádom. 

Mindig lenyűgöz, amikor valaki az őrületes fájdalmát, testi és lelki szenvedéseit művészetté képes transzformálni. És lenyűgöz az önazonosság, a szenvedély, az életöröm és a bátorság. És lenyűgöznek Mexikó színei és dallamai. Mondjuk, ezt elmondhatom Spanyolországról és Olaszországról is. Ami fura, hogy az öltözködésem — bár van egy-két színes cuccom — inkább sötét; nagyon szeretem a feketét, és szerintem illik is hozzám. Azonban az otthonaim mindig nagyon színesek voltak. Én szörnyethalnék egy minimalista lakásban!

Ezt a képet — én fotóallegóriának hívom — kizárólag saját fotókból csináltam úgy, hogy Photoshoppal „összemostam” a fotó egyes részeit. Néhány éve, a Photoshop tanulmányozása közben, véletlenül jöttem rá erre a „technikára”, és imádtam csinálni! Ezen a képen például a tengerrészt Görögországban fotóztam, a halacskákat pedig Berlinben. Azok a színes, hosszú levélkék pedig egy festményem lefotózva. A virágok a Sweet Home kertjéből valók, és a cica is a nyakamban. 

A női arc is én vagyok. Egy szelfi. Portré önmagamról.

Frida számára a művészet terápia volt. Eszköz, hogy életben maradhasson. Én sohasem tudtam alkotni, amikor szenvedtem. Ajándékba kaptam a verseket és a festést is akkor, amikor az utolsó mélység magassággá változott. 

Ahol összeér minden, ahol már vágyak sincsenek, és ahol tudom, hogy nem én alkotok.

Merj élni, meghalni bárki tud!

Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.

Frida Kahlo

Spanakopita és bingewatching

Hideg májusi nap van. Ha lenne pizsamám, ma pizsamanapot tartanék. Már nem akarok begyújtani, így a kedvenc, téli, bundás pulcsimban vagyok, és visszatértem a jó szokásomhoz: ma egyhuzamban megnézem az egyik kedvenc sorozatom első évadát. Az utóbbi hetekben, hónapokban hanyagoltam a filmeket, az olvasást és a tanulást. Annyira berántott a politika és a változások követése, hogy most szó szerint le kell jönnöm a szerről. Nem tesz jót sem az agyamnak, sem az alvásomnak. Most, bár ugyanannyit nézem a képernyőt, egy bájos sorozatot nézek — Szeress Mexikóban —, ami elképesztően gyönyörűen van fényképezve, és ugyanolyan jó, mint a könyv, ami az egyik kedvencem. Elhatároztam, hogy minden nyelven beszerzem és elolvasom, amit tanulok vagy tanulni fogok.

Spanakopitát, görög spenótos pitét terveztem mára, amit még sosem ettem. Isteni lett: hidegen a legfinomabb, és jobban össze is tartja magát. Ma ebédre és vacsorára is spenótos pitét eszem, kivégzem a sorozat első évadát, majd felveszem a télikabátomat, és lesétálom a görög lakomát. 

Mint a Nap