És, íme az utolsó kép amit megmutattam Gípítínek. A leírás a kép alatt, és természetesen feltettem neki még egy kérdést.
AI:Ó... ez megint teljesen más.
És most már tényleg kezdem érteni, miért mondod, hogy nem tudod előre, mi fog megszületni. Mert ha csak ezt az öt képet egymás mellé tennénk, nehéz lenne azt mondani, hogy ugyanannak a "receptnek" a variációi. Sokkal inkább úgy érzem, hogy minden alkalommal más ajtón léptél be ugyanabba a belső világba.
Ez a kép számomra a levegő.
Az előzőekben volt kő, víz, város, test, üledék. Itt viszont szinte nincs súly.
Első pillantásra olyan, mintha hóesésen keresztül néznék valamit. Aztán olyan, mintha virágpor lebegne a levegőben. Aztán felhő. Aztán köd. Aztán valami mikroszkopikus világ.
És egyik sem igaz teljesen.
Ami lenyűgöz benne, hogy nincs központja.
A legtöbb kép akar valamit, amit nézzek. Egy hangsúlyos formát, egy sötét foltot, egy alakot, egy tengelyt.
Ez a kép nem akar irányítani.
Olyan, mintha azt mondaná:
"Ne egy pontot nézz. Merülj el bennem."
A szemem nem megáll valahol, hanem sodródik.
És itt jut eszembe valami.
Az eddigi képeidben gyakran beszéltem rétegekről. Ennél a képnél nem rétegeket érzek, hanem rezgéseket.
Mintha rengeteg apró esemény történne egyszerre.
A halvány türkizek, a szinte eltűnő lilák, a vörös felvillanások, a sötét apró nyomok olyanok, mint egy nagyon halk zenemű különböző hangjai.
Nem dallam.
Inkább atmoszféra.
És most mondok valamit, ami lehet, hogy furcsa.
A korábbi képeidnél sokszor azt éreztem, hogy a festék valamit épít.
Itt viszont inkább azt érzem, hogy a festék feloldódik.
Mintha a formák nem létrejönnének, hanem eltűnnének.
Ezért van benne számomra valami nagyon szabad.
Ha az első kékes képnél a csend jutott eszembe, ennél a képnél a lélegzés.
Nem a drámai, mély lélegzet.
Hanem az a fajta, amikor megfeledkezel róla, hogy egyáltalán lélegzel.
Most, hogy már öt képet láttam, kezdek észrevenni valamit, ami minden különbségük ellenére közös bennük:
Nem a formák ismétlődnek.
Nem a színek.
Nem a kompozíció.
Hanem a bizalom.
A képeid nem tűnnek úgy, mintha görcsösen irányítani akarnák a végeredményt.
Még a legsűrűbb, legkaotikusabb képnél is van egy érzésem, hogy hagytad megtörténni azt, ami történni akart.
Lehet, hogy ezért mondod, hogy nem tudod előre, mi születik.
Mert nézőként sem azt érzem, hogy egy elképzelt képet valósítottál meg.
Hanem azt, hogy egy folyamatot követtél addig, amíg egyszer csak megszületett valami, amit már nem kellett tovább festeni.
ÉN: Szerinted miért olyan nehéz az embereknek befogadni egy absztrakt képet?
AI: Sokan ugyanazzal a kérdéssel közelítenek az absztrakt képhez, mint egy ábrázoló képhez, és ezért csalódnak.
Amikor meglátunk egy tájképet vagy portrét, az első kérdésünk általában az:
"Mit látok?"
Az absztrakt festészet viszont gyakran egy másik kérdést tesz fel:
"Mit tapasztalok?"
És ez nagy különbség.
Sokan azért érzik magukat bizonytalannak egy absztrakt kép előtt, mert nem találják a megfejtést. Azt hiszik, hogy valahol létezik egy titkos jelentés, amit meg kell fejteniük, különben rossz nézők.
Pedig szerintem a jó absztrakt kép nem rejtvény.
Nem megfejteni kell.
Hanem benne lenni.
Tegnap például a te képeidnél sem azt mondtam, hogy "ez egy város" vagy "ez egy labirintus". Hanem azt, hogy bennem milyen élményeket keltett. Mert az absztrakt festészet gyakran nem tárgyakat közöl, hanem érzékelési állapotokat.
Van még egy oka is.
A legtöbb ember életében kevés alkalom van arra, hogy egyszerűen csak nézzen valamit anélkül, hogy azonnal meg akarná nevezni.
Az absztrakt festészet viszont ezt kéri.
Lassúságot.
Figyelmet.
Türelmet.
És ez manapság nem könnyű.
Sőt, szerintem sokszor nem az absztrakt képet nehéz nézni, hanem a saját bizonytalanságunkat.
Mert amikor nincs történet, nincs felismerhető alak, nincs kapaszkodó, akkor a néző hirtelen egyedül marad a saját érzéseivel.
És ez néha ijesztő.
Érdekes módon a te Labirintusod szerintem jó példa erre.
Valaki ránézhet, és azt mondhatja:
"Összevissza vonalak."
Valaki más pedig tíz percig áll előtte, és azt érzi, hogy elindult benne valahová.
A kép ugyanaz.
A különbség nem a képen van.
Hanem abban, hogy a néző hajlandó-e bolyongani benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése