Nagyítás

2018.szeptember 01. Facebook bejegyzés

Néhány éve szinte minden nap fotóztam a holtágat. Különösen ősszel készült sok kép, amikor ezerszínű absztrakt festmények varázsolódtak a víz tükrére. Ez is egy ilyen kép, amit kicsit kinagyítottam. Ilyenkor először eltűnik a kivehető kép, de a káoszt hamarosan felváltja a rend, és a kép gyönyörű mintákba rendeződik.

Ha a világot vagy az életünket egy mikroszkóp alá tudnánk tenni, ugyanezt tapasztalnánk. A felszíni káosz lélegzetelállító mintákba rendeződik, és ezekre a mintákra rácsodálkozva sokkal könnyebb arra a felismerésre jutni, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van. De még a „tökéletes” szó sem jó, mert minden szó csak egy újabb koncepció, és minden koncepció, minden hamis tudás, minden hitrendszer megakadályozza a látást. Hogy lásd: minden úgy van, ahogy van. Nem lehet másképp.

Nincs jó és rossz ember, nincs jó és rossz döntés. Csak tanulás van, változás és fejlődés. Minden pillanatban benne van a múlt és a jövő is. Minden pillanatban újraírhatod az életed. Csak rá kell csodálkoznod a világra. Jó kérdéseket kell feltenned. Csak bátornak kell lenned ahhoz, hogy megváltoztasd a szokásaidat, a véleményedet, a gondolataidat, és ahogy növekedsz, úgy zúzod majd darabokra minden kondicionálásod, minden rögzült hitrendszert a fejedben. Meg kell ismerned a saját elmédet.

Ez a kulcs a világ megismeréséhez.

És mi történik akkor, ha még tovább nagyítjuk a képet? A csodálatos minták szétfolynak, részecskék, kvarkok kavarognak és táncolnak, majd szép lassan minden eltűnik a képről: elillan a sztori, eltűnik a film, csak a vászon marad. Az energia, ami ott van mindenben és mindenkiben, ami összeköt mindent és mindenkit ezen a világon.

Minden illúzió. Az idő, a tér és minden tapasztalás olyan gyönyörűségesen és fájdalmasan valóságosnak tűnik, de csak a szeretet valódi, ami a mintát rajzolja és a káoszt teremti. És amikor felismerjük, hogy ez az energia az a pillanat, ami nem idő, csak mélysége van, nem múlik, hanem kiterjed, akkor értjük meg azt is, hogy nincs halál. Csak Élet van. Csak MI vagyunk.

Csak ez a pillanat van, ami határtalan, szabad és minden hiánytól mentes. Amilyen mélységben vagy képes a jelen pillanatban élni, olyan mértékben vagy határtalan, szabad és minden hiánytól mentes.

Ez ilyen egyszerű. Csak figyelni kell. És szeretni.

A nagy kedvenc: a streetfotózás

2018-ban kétszer voltam Milánóban, februárban és augusztusban. Tolmácsoltam egy kiállításon, így nem sok időnk maradt városnézésre. Milánó nem tartozik a kedvenc olasz városaim közé, de hálás vagyok, hogy legalább a Dóm teret láthattam.

Ez az én igazi terepem: embereket fotózni az utcán – ez a legnagyobb szabadság, amire egy fotós vágyhat. Elkapott és megőrzött pillanatok. Talán ebben is jó lettem volna, de az utóbbi években valahogy nincs már kedvem utazni. Nyűggé vált, pedig régen nagyon szerettem.

Portrézni is imádok, a szabadban, ha van rá elég idő. Egy-két óra séta és beszélgetés minimum kell ahhoz, hogy valakinek előragyogjon a valódi arca. 

A természetfotózást viszont már nem szeretem, aminek valószínűleg az az oka, hogy a „sweet home”-os időkben csömört kaptam a több száz napfelkelte és naplemente megörökítésétől. 

Mindenesetre eljött az idő, hogy elővegyem a gépet. És ha újra utazni vágyom, irány Párizs és London utcái. Addigra megtanulom a franciát is.

Miért nem lettem esküvői fotós? És egyébként semmilyen más sem?

Két-három esküvőt fotóztam életemben. Ismerősök és barátok voltak, ez volt az egyedüli oka annak, hogy elvállaltam a fotózást. Ragaszkodtak hozzám annak ellenére, hogy nem vagyok profi, automatán fotózok, és közöltem velük, hogy ha készítek ötszáz képet, és abból csak tizet tartok elfogadhatónak, akkor a többit gondolkodás nélkül törlöm.

Végül is kicsit megengedőbb voltam, de már akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fotózok esküvőt. Nem nekem való. Nem tudok úgy fotózni, hogy elvárások vannak – márpedig egy esküvőn csak azok vannak.

Ha akkoriban túllépek ezeken a félelmeimen és allűrjeimen, ha kicsit mélyebben beleásom magam a fotózás rejtelmeibe, és a technikai tudásomat is fejlesztettem volna, lehettem volna jó esküvői fotós. De ugye az életben nincs olyan, hogy „volna”. Ez pont így volt jó.

Nagyon hálás vagyok, hogy felkértek, hogy kipróbálhattam magam esküvői fotósként is. Élmény volt őket fotózni – így, hogy szabadságot kaptam, és bőven szántak rá időt is.

Ez a blog most rákényszerít arra, hogy újra elővegyem a gépemet, és talán születik még néhány olyan kép, amire büszke vagyok. Merthogy egész életemben talán tíz olyan képet készítettem, amit szívesen mutogatok.

Plusz a milánói fotóim – azokat nagyon szeretem, és meg is fogom mutatni nektek. Annak a bejegyzésnek az lehetne a címe: 

Miért nem lettem streetfotós?

Haiku a szeretetről

Nem politizálok. Vagy mégis?

Sok-sok évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy egy művész nem politizálhat. Hogy felül kell emelkednie a kétpólusú, korlátolt gondolkodáson, és mindenkinek kell alkotnia, megfelelnie. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, de akkor még én is – bár liberálisként – a kétpólusú gondolkodás rabságában éltem.

Ma már tudom, hogy a liberális nem az illiberális ellentéte, hanem a szellemi és jellemfejlődés egy törvényszerű fejlődési szintje. Ez a szint most nagyot ugrott. Egyre több olyan ember van – főleg a fiatalok –, akik látják a jobb és a bal gondolkodást megfojtó korlátoltságát.

Oldalakhoz csapódni és ahhoz ragaszkodni csak elválaszt a többi embertől, folyamatos harcot szül a hamis identitásunk védelméért. Mégis… a fejlődés része a poláris elme és valóság megismerése, megélése.

Egy olyan ember, aki azt mondja, hogy nincs jobb és nincs bal, már egy jóval magasabb szellemi és tudatossági szinten gondolkodik – de legalábbis rálépett az ide vezető útra –, ezért a legtöbb ember nem érti őt. De érezhetik őt, hisz ez a tudás bennünk van. Vágyunk a szabadságra, és az ehhez vezető út, a felismerések és a tudás DNS-szinten az emberbe vannak kódolva.

Egy olyan ember, aki már önreflektív, aki képes kimondani, hogy tévedett, aki fejlődni akar – az ilyen ember tanít, inspirál és tükör azok számára, akiknek van bátorságuk belenézni. De a másik ember is tükör. Aki hatalmat gyakorol feletted, aki azt mondja, hogy félj – de ne félj, mert ő majd megvéd –, aki manipulál, aki képtelen bármiért felelősséget vállalni, aki nem látja és hallja önmagát, aki nem tud bocsánatot kérni – ő is tükör. 

Minden az. Minden önmagadról tanít.

Nincs bal és nincs jobb. Nincs jó és nincs rossz. Ha egy művész – vagy akárki más – a csendet választja, éppúgy rendben van, mintha forradalmi vágy hajtja, hogy mindenki más olyan szabad legyen, mint ő.

Bennem most mindkettő jelen van, de jobban bírom a forradalmárokat.

És íme, a véleményem a jelenlegi helyzetről, Krasznahorkai előtt tisztelegve:

Gondolataim 1 mondatban

Azon gondolkodom, hogy azok, akik rettegnek a háborútól, hogyan fogják feldolgozni azt, hogy Tisza-kormány van, és mégsem jön a háború, és a fiainkat sem viszik Ukrajnába; arról nem is beszélve, hogy közülük az értelmesebbek – mind a 48 – rádöbbennek, hogy kegyetlenül meg lettek vezetve egy olyan Létező által, akiért digitális trollokká váltak, kitörölhetetlenül és maradandóan hülyét csináltak magukból a világhálón, aki miatt nem beszélnek a fél családdal, akiért gondolkodás nélkül a tűzbe vagy a sztyeppékre mennének, nem mintha erősségük lenne a gondolkodás, és aminek hiányában az ezen képességgel bőségesen megáldott ellenfél olyan könnyedén győzte le őket, mint a 2024-es tavaszi szél a fotelekben punnyadó közönyt, és a beletörődés pörköltszagú melankóliáját, előidézve azt a különös és misztikus állapotot, melyben az ország egyik fele, bölcs, erős és karizmatikus vezetőjük hathatós és emberfeletti segítségével kilépett a Mátrixból, míg a másik fél egy alacsonyabb rendű nemgondolkodás és a Létező által létrehozott, félelemmel, manipulációval és helyesírási hibákkal teli valóságban ragadt; és bár egy térben és időben léteznek, egymást nem értik, és azt sem értik, hogy miért nem értik egymást, amikor ugyanazon gyönyörűséges anyanyelven kommunikálnak, de azt pontosan, megingathatatlan bizonyossággal tudják, hogy a másik fél az agymosott.

Lehet, hogy ez az utolsó politikai tárgyú bejegyzés ezen a blogon. 

De lehet, hogy nem:)

Verseim - Hajnali merengés

Lélekteljes élet

2009.november 10. - Sofia írta:

Ma egész nap itthon voltam. Főztem egy isteni finom székelykáposztát, sétáltam, olvastam és aludtam. Mindig is szerettem egyedül lenni, akkor is, amikor nem éltem egyedül. Ha hosszabb ideig nem tudtam magamban lenni, rosszul éreztem magam, valami nagyon-nagyon hiányzott.

Voltak pörgős éveim, sokat utaztam, és egész életemben emberekkel foglalkoztam. De a csendre mindig is nagy szükségem volt. Órákon át képes voltam az ablakon kibámulva kortyolgatni a reggeli kávémat. Jöttek-mentek a gondolataim, majd eltűntek, és velük tűntem én is. Úgy meditáltam, hogy azt sem tudtam, mi az a meditáció.

Ez a belső csend mentett meg később. Ez a csend az, ami gyógyít, amiből felismeréseket kapunk, amelyben meglátjuk a kondicionáltságunkat: hogy sosem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit gondolunk arról, ami van. Ebben a csendben egy vagy mindennel, és meglátod, hogy a többi ember is csend.

Csak az elmék fecsegnek, énképek harcolnak és csapnak össze egymással. Mindenki másnak akar megfelelni, és nem jön rá arra, hogy ő is más, akinek szintén mások akarnak megfelelni. Szóval körbe-körbe meg akarnak egymásnak felelni a személyiségek, szerepek és egók.

A kondicionált elme a „kellene”, „kellett volna”, a biztonság, a félelmek, az ítélkezések, a „semmi sem jó úgy, ahogy van”, az összehasonlítás, az elkülönültség és a dualitás – a jó és a rossz – illuzórikus birodalma. Program, és a feladat az, hogy felismerd.

Felismerd, hogy ki vagy valójában, hogy kik vagyunk valójában. Hogy felismerd: ha bárkit bántasz, önmagad bántod; ha a világot gyűlölöd, nem mást gyűlölsz, mint önmagad. Mindannyian ugyanabból az energiából vagyunk, mindannyian csend vagyunk, mindannyian ugyanonnan jöttünk, és ugyanoda tartunk. Egymás lélegzetét lélegezzük.

Nem teremthetünk addig jobb világot, míg nem tudjuk, kik vagyunk, míg mi nem válunk jobbá. És itt egy gyönyörű paradoxon: nem válhatsz addig jobbá, amíg azt hiszed, hogy nem vagy elég jó. Csak a mostból teremthetsz. A teremtés akkor valódi, ha spontán, ha nincs ott a cselekvő, a személyiség, az egó.

Ha a szíveddel élsz, ha mersz érezni, sírni, kacagni, táncolni, ha nem menekülsz el a szomorúság elől, ha nem irányítasz, és nem állsz ellen annak, ami van. Az elme meglehetősen ostoba. Hisz vagy tagad, de ha barátként, és nem ellenségként tekintesz rá, ha megfigyeled a működését, segít és megnyílik, engedi, hogy tapasztalj. De azt nem hiszi el, hogy ennyire egyszerű legyen az út: csak kövesd a szíved, és nem kerülheted el, hogy a pillanattá válj. Más szóval: szeretetté.

Ezért fontos, hogy ne csak a testünket, hanem a lelkünket is tápláljuk. Tanuljunk meg egyedül lenni, elmélkedjünk, szemlélődjünk, szánjunk magunkra időt, energiát, mert a valódi tudás, a valódi orvosság, a valódi mester és a valódi, feltétel nélküli szeretet ott van bennünk.

"Amikor eltölt a vágy, hogy mindennapi életedben rátalálj a szentségre, varázslat történik veled: megszokott életed különlegessé válik, az élet maga pedig a lélek táplálójává lesz!"

Harold Kushner rabbi

Colours of the soul - 120x140, akril, feszített vászon

Nature inside - 120x120, akril, feszített vászon

Colours of the soul 2. 120x120, akril, feszített vászon

Otthon, avagy a Pálffy utcai boldogság

 2009. július 5. Sofia írta:

"Az otthon nekem minden. Nem ez a ház, és nem ez a kert. Az egész világ az otthonom. A világ itt van, ahol most éppen vagyok, és bárhová megyek, otthon leszek. Mert az otthon bennünk van. Ahogy a világ is. Hazaérkezni annyit jelent, mint felismerni, hogy a rész azonos az egésszel. Varázslók vagyunk, akik nem tudják, hogy tudnak varázsolni. És amikor megtudják, a varázsló eltűnik, és csak a varázslat marad. A rímek eltűnnek, és csak a költészet marad. Magad leszel az élet. Kreativitás. Energia. Szeretet."

Itt éltem 2 évig, miután el kellett adnom a Duna-parti kis házamat, és hogy ennek mi volt az oka, a Dublin című bejegyzésben fogom leírni. Nem lesz egyszerű elmesélni azt a 3 hónapot, és nem azért, mert nehéz volt, hanem mert csodálatos. Nehéz lesz szavakba öntenem, így biztos vagyok benne, hogy még egy kicsit halogatom.

Na, de a lényeg, hogy én ezt a két évet a Pálffy utcai boldogságnak hívom. Picit messzebbre – 200 méterre – költöztem a Dunától. Egy nagy családi ház kertjében egy különálló pici ház két bérlakása közül az egyikben laktam. 

25 négyzetméter boldogság és nyugalom.

A konyha olyan iciri-piciri volt, hogy egy lépést sem kellett tennem, ha főztem vagy takarítottam. Egy helyben álltam, és mindent elértem. Nem voltak ajtók, a konyha a nappali része volt, egy kék függönnyel elválasztva. És amit a legjobban imádtam: a szobának volt egy hatalmas üvegablaka, beülővel, ahol nagyrészt a napjaimat töltöttem – olvasással, vagy csak bámultam ki az ablakon, és néztem a madarakat. Télen, amikor esett a hó, káprázatosan szép és hangulatos volt.

Ide már nem hoztam TV-t, el sem fért volna, és azóta sincs. A házamat nagyon nehezen tudtam eladni, és nagyon rosszul. Ami pénzem maradt, kifizettem a tartozásaimat, és elég volt addig, míg megtaláltam életem álommelóját.

Volt viszont két, irracionális, a józan észtől és a pénzügyi helyzetemtől kissé elrugaszkodott beszerzésem, amit persze sohasem bántam meg – ahogy semmi mást sem az életemben. Szóval… vettem magamnak egy 50 000 Ft-os Salamander cipőt, ami most is drágának számít, nemhogy 2012-ben! De úgy voltam vele, hogy megérdemlem. A másik pedig egy francia bársonyfüggöny volt, amit a fotón láthattok. Amikor ide költöztem, és megláttam a nagy ablakot, arra gondoltam, hogy ide nem tehetek fel akármit! A függönyt azóta is imádom. Nálam mindig kicsit karácsony van. Többe került, mint a cipő!

Itt kezdtem el festeni. Egyik reggel azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy festeni akarok. A versírásnak épp olyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött. Egyszer csak nem jelent meg az elmémben több rím, több verssor – semmi. Magam is meglepődtem: én? Festeni? Hiszen egy almát sem tudok lerajzolni. De az érzés olyan erős és megállíthatatlan volt, hogy YouTube-on utánanéztem, hogyan kell festeni. Amikor rábukkantam néhány absztrakt festős videóra, tudtam, hogy ezt ki kell próbálnom!

Vettem festéket, vastagabb rajzpapírt, ecseteket, és kint a kertben, egy leterített lepedőn hamarosan megszületett az első festményem. Majd még egy, és a harmadikat már egy farostlapra festettem.

Ezidőtájt édesanyám nagyon hirtelen lett beteg, és nála töltöttem a legtöbb időmet. Három-négy hónap alatt vitte el könyörtelenül a rák. Vele voltam az utolsó heteiben, óráiban, perceiben. El tudtam búcsúzni, gyertyát gyújtottam, halk zene szólt, fogtam a kezét, simogattam, megöleltem – így ment el. 

A lakást én örököltem, és nemsokára oda, vagyis ide költöztem, ahol ezeket a sorokat írom. Az ablak mellett ülök az íróasztalomnál, amit a sweet home óta cipelek magammal, és itt mellettem lóg a méregdrága, vörös bársonyfüggöny az ablakon.

Csak a lakás nem az enyém már.

Ételeim és a dobogós desszert

 2009. augusztus 30. - Sofia írta. 

"Egy kedves olvasóm kérte, hogy írjak arról is, milyen ételeket szeretek, eszem-e húst, főzök-e rendszeresen.

Igen, eszem húst — úgy kétszer egy évben. Régen sokat ettem, de soha nem voltam képes akarattal életmódot változtatni. Mindig azt ettem, amit megkívántam, aminek az volt a nagy előnye, hogy sok mindent megfigyelhettem magamon. Lehet tudatosan is változtatni, de én túlságosan intuitívan éltem ehhez.

Amikor mély depresszióban voltam, vagy nem ettem, vagy nehéz „energiájú” ételeket kívántam: húst, sült krumplit és hasonlókat. Amikor jól voltam, megőrültem a gyümölcsökért és a zöldségekért. Nem voltak — és most sincsenek — elveim. Így tehát nem vagyok vegetáriánus, inkább csak növényevő, mert azt szeretem, az esik jól.

Karácsonykor viszont eszem töltött káposztát, és ha vendégségben hússal kínálnak, minden gond nélkül megeszem. Nagyon szeretem a gyümölcsöket, délelőtt szinte csak azt eszem. Nagy kedvencem a párolt zöldség szezámos vagy hajdinafasírttal, és imádom az olasz tésztákat — de csakis jó minőségű tésztából. Az a „halálom”, amikor egy olasz étel magyarosan van elkészítve.

Amiből nálam kilószámra fogy: fokhagyma, paradicsom, chili, bazsalikom, mozzarella, barnarizs, zabpehely, citrom, zöldségek, gyümölcsök, olívaolaj, tonhal, télen pedig lencse, bab és köles.

Nem szeretek órákig pepecselni a konyhában, az egyszerű, tápláló és könnyen elkészíthető ételeket szeretem. Cukor helyett mézet vagy juharszirupot használok. Konyhasót soha nem vennék, tengeri sót és himalájai sót használok — abból sem sokat.

Kenyeret alig eszem; ha mégis, akkor barna, magos kenyeret, vagy újabban sütök olaszos bagettet. Az édességet ritkán kívánom, de van egy-két kedvencem. Főleg azokat szeretem, amikből lehet egy-két adagot is készíteni.

Ilyen a Nigella-féle nagy kedvencem is, amit nyáron sokszor készítek. Fagyasztott málnát 4 teáskanál cukorral összeturmixolok, majd egy átlátszó üvegpohárba rétegezem natúr joghurttal és morzsásra tört zabpelyhes keksszel. Isteni az íze, gyors, és kis adagban is elkészíthető.

Néha kipróbálok ezt-azt, ha vendégeim vannak. Mostanában sütöttem cobblert is, de nem vagyok tőle elájulva — ami nem hátrány, ugye.

Télen szeretek teázni, sokfélét iszom: gyógyteákat, gyümölcsteát, vörös teát, lapachót, matét, és minden tavasszal csinálok egy csalánteakúrát.

Nem szedek semmilyen vitamint vagy táplálékkiegészítőt, és a gyógyszerektől is idegenkedem, úgyhogy amíg csak lehet, messze ívben kerülöm őket.

Ami furcsa, hogy régebben nagyon szerettem a jó minőségű vörösborokat, barátnőimmel gyakran rendeztünk borozgatós vacsorákat, de ma már az alkoholt sem bírom meginni.

Még egy kortyot sem — pedig egyáltalán nem vagyok ellene, és mégsem. Ami viszont még nem „hullott le” rólam, az a dohányzás, de majd eljön ennek is az ideje. Mindenesetre képtelen vagyok megerőszakolni magam bármivel is, legyen az bármilyen egészséges.

Az egész-ség a természetes állapotunk, és mélyen összefügg a tudattal. A betegség éppúgy lehet ok, mint okozat. A lényeg az, hogy figyeljünk magunkra és a szokásainkra: ne csak a testünket tápláljuk, hanem a lelkünket is.

Fontos észrevenni, hogy nem mindig a testünk jelzéseire hallgatunk, hanem az elménkkel eszünk — habzsolunk, oda sem figyelve az ételre, a rágásra. Különböző ízektől (ízfokozóktól) éppúgy függővé válhatunk, mint bármilyen drogtól.

Sőt, az egészséges életmódtól és a bioételektől is függnek már jó néhányan — és attól is, hogy másokat meggyőzzenek erről. Pedig ez csak akkor lehetséges, ha a másikban már ott van a vágy a változtatásra. Akkor pedig elég egy kis inspiráció is, innen-onnan.

Az egészségtelen élet is nagy tanító, úgyhogy nem kell annyit szapulni. Éppúgy joga van hozzá az embernek, mint az egészséges életmódhoz.

Elárulom, hogy a dohányzás még mindig nem hullott le rólam. A húst több mint 10 éve teljesen elhagytam, bagettet sem sütök már, és vadkovászos kenyeret eszem többnyire."

 A többi kábé stimmel. 

Isten tenyerén

2015. június 2. - A Facebookon megjelent írásom

Kedves verskedvelő barátaim!

Egész nap azon gondolkodtam, megírjam-e ezt a kis történetet, ami először sok vidám percet okozott nekem, de azért jócskán van szépséghibája. Tegnap a Facebookon szembejött velem a saját versem, és amikor megláttam, ki van szerzőként feltüntetve, az érzés leírhatatlan volt.
Hamvas Béla: Isten tenyerén ébredtem…

Amikor sokadik olvasásra elhittem, amit látok, először óriási büszkeség töltött el. Hamvast és a versemet egy lapon említeni… ez több mint bók. Ez megtiszteltetés. Nagyon szeretem a könyveit. Zseniális író és ember, de csalódást kell okoznom sokaknak, mert ehhez a vershez semmi köze.

A Kilátó című oldalon sikerült helyreigazítást elérni, azonban egy kedves barátnőm tovább kutatott. Beütötte a keresőbe Hamvas nevét a vers címével, és nem hittünk a szemünknek! Már rengeteg helyen megjelent, különböző oldalakon, blogokon; a YouTube-on videó is található a versről, zenei aláfestéssel. Királyhelmecen, idén februárban, egy szavalóversenyen a II. helyezett az én versemet szavalta. Természetesen Hamvas Béla versként. És imádják az emberek! Van olyan Facebook-oldal, ahol 1100 ember osztotta meg, a kommenteket pedig nem is említem; érdemes elolvasni őket.

Őszintén melengették a szívemet, de igazából nem tudom, a versnek szól-e, vagy Hamvasnak. Egyébként az, hogy az ő nevével fut a versem, még nem is bántana, bár félrevezeti az embereket. De valami bánt. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy a vers hibásan kering a világhálón. Több hiba is van benne (ezért úgy tűnik, emlékezetből írta le az, aki elindította a siker útján a verset), és az 5. sora elég hülyén van átköltve. Ez az, amit nem tudok elviselni. Lehet, hogy már örökké Hamvas-vers marad, de legalább jól írnák le!

Ezért döntöttem úgy, hogy elmesélem nektek a sztorit. Ha valaha találkoztok egy Hamvas-verssel, tudni fogjátok, hogy azt nem ő írta. Ugyanis Hamvas nem is írt verseket.

És van még egy üzenete a történetnek. Ez a versem – egyébként 2006-ban született – bár megjelent a rég bezárt blogomon is 2010-ben, már hosszú évek óta fiókban van. Ennek ellenére eljutott azokhoz, akikhez el kellett jutnia. És ha Hamvas neve kell ahhoz, hogy az emberek befogadják, hát legyen az övé. De hogy oldjam meg, hogy ne hibásan terjedjen tovább?

Hát, ez a vers története. Ma már az én nevemen is fut, de a Hamvas-verzióval talán még többet találkozhattok. Van olyan youtube csatorna, ami több mint 2 milliós nézettséget ért el, hamis szerzőmegjelöléssel. Ha szembejön velem a vers a Facebookon, azonnali hatállyal tovább pörgetek, mert ha meglátom azt a sort, hogy: „láttam az óceánt gyermekként ragyogni”, akkor még most is rosszullét kerülget. Az én óceánom gyémántként ragyog. És a folyó nem kanyargós, hanem kanyargó. Azért viszont végtelen hálát érzek, hogy Isten megoldotta, hogy sokkal több emberhez jusson el és okozzon örömöt ez a vers. A dicsőséget nem sajnálom Hamvastól. Amúgy sem akartam soha költő lenni, csak így hozta a sors.

És most az eredeti vers sok szeretettel:

Infók a blogról

---

Amikor ezeket a sorokat írom, a blog még nincs publikálva. Most több bejegyzést is feltöltök, hogy amikor már összegyűlik 10–15, akkor nyilvánossá tegyem – amit már alig várok. Hogy utána milyen gyakran fogok írni? Fogalmam sincs, de heti 1–2 bejegyzés biztosan lesz. A blog természetesen még alakul, vannak hibái, de ez már nem tart vissza attól, hogy megosszam veletek.

A verseimet nem szövegként, hanem képek formájában fogom megosztani. Azért, mert ha valaki fordítóval nézi a blogot, a Google nem fogja „szétszedni” őket – mert az ilyen hevenyészett fordításokba biztosan belehalnék.

A blogon alapvetően csak saját fotók, festmények és versek lesznek. Ha mégsem, azt természetesen mindig jelzem.

És hogy miről fogok írni? Mindenről, amiért hálás vagyok. Mindenről, ami számít. Mindenről, ami inspirál. Szeretném valahogy visszaadni mindazt, amit én is kaptam csodálatos emberektől és blogoktól – amelyek közül néhány már eltűnt, elérhetetlenné vált, de számomra örökre megmaradnak.

Írni fogok a nyelvtanulásról, mert ez az egyetlen dolog, amiben igazán kitartó vagyok. Szó lesz a germán új medicináról (biologika), az emberi elme és tudat misztériumáról, és egyszerű, hétköznapi pillanatokról is. Lesz néhány recept is – még ha nem is szeretek receptet írni –, szóval ezeket kicsit a saját módon fogom megosztani. Határozottan nagyobb kihívás lesz ez a blog abból a szempontból, hogy ahol most élek, a város közepén egy pici lakásban, jóval kevesebb fotózni való van, mint akkoriban a Duna-parton és a hatalmas kertben. De a kihívásokat mindig szerettem.

Hozok néhány írást a Sweet Home-ról is. Akkoriban sokkal többet írtam. Szívszaggató látni a fotók helyén a hatalmas felkiáltójeleket, de az írások megmaradtak. A hozzászólásokat viszont nagy örömmel és hálával olvasgattam.

A Sweet Home fontos része volt az életemnek és most Sofia, bár az igazi nevén, de visszatért. 

És, hogy még mi jön? Nem tudom… 

De köszönöm, hogy itt vagytok.

Ez a kép 3 évvel ezelőtt készült,  most vagyok 63. Semmi MI, de egy kis fényt rányomtam a ráncaimra:) 

25 év magány. Vagy egyedüllét?

25 éve élek egyedül. Magányos utoljára akkor voltam, amikor házasságban éltem.

Miután elváltam, volt két nagy szerelmem: egy nagy és egy még sokkal nagyobb. Egy olyan, ami istennőt csinált belőlem, majd a padlóra küldött, és belehaltam vagy százszor. Szentül hiszem, hogy a szerelem is tükör, és annyira tudom megélni, amennyire önmagam vagyok. 

Végtelenül hálás vagyok ezért a szerelemért, és végtelenül hálás vagyok azért, hogy vége lett, és végtelenül hálás vagyok az ezután következő, egyedül töltött évekért. Mert én imádok egyedül lenni, és egy pillanatig nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Nem tudom, mi az, hogy magány. Azt gondolom, hogy azok a magányos emberek, akiknek nincs kapcsolatuk önmagukkal. 

Akkor még nekem sem volt, de én nagyon vágytam rá.

Mindez arról jutott eszembe, hogy éppen újranézem a Száz év magány sorozat első évadját, mielőtt augusztusban kijönne a második. Szeretem a könyvet és a sorozatot is. Ráadásul most csak spanyolul fogom nézni és hallgatni is, mert a spanyoltudásomra igencsak ráfér.

„– Ha lenni kell valaminek, hát liberális lennék, mert a konzervatívok szélhámosok.”

Gabriel García Márquez – Száz év magány

Eszem, tehát vagyok

Ma gyorsan akartam valami finomat főzni és enni, így összedobtam egy pestós tésztát, amit nyáron mindig friss bazsalikomból készítek, mert klasszisokkal jobb, mint a bolti pestóból készített. De mivel egy telet nem bírok ki nélküle, így kiegyezem a gyengébb verzióval is. A pirított fenyőmag úgyis feldobja, és a chili, amivel kissé (vagy nagyon) megszórom.

Ami 25 éve állandó az étkezésemben, az a mediterrán étrend és az, hogy délig csak gyümölcsöt eszem. Szóval rengeteg paradicsomot, fokhagymát, rukkolát, olívabogyót fogyasztok, és néhány éve lazítottam kicsit a vegán étrendemen is,  eszem tojást, mozzarellát és néha egy kevés görög joghurtot.

Amikor az ember figyeli a testét, az szinte beszél hozzánk. Akár úgy, hogy mondjuk utálom a céklát, és egyszer csak elkezdem kilószámra enni. Vagy úgy, hogy leterít minket a kajakóma ebéd után – engem már régen nem –, vagy pédául a reflux, amitől sokan szenvednek és ami könnyedén gyógyítható lenne, ha változtatnánk a szokásainkon és az étkezésünkön. 

Én is voltam érzelmi evő, voltam hedonista, és imádok is enni, de sokkal jobban szeretem a jó közérzetet és a test könnyűségét, még egy bőséges ebéd után is. Az egyik dolog, ami nekem nagyon bevált, az a sok nyers étel fogyasztása. Két évvel ezelőtt, nyáron csináltam egy 30–40 napos nyersevés-kihívást, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyű volt. Soha életemben nem volt annyi energiám, mint akkor. És nem csak az energia tombolt bennem, hanem a kreativitás is.

Az abszolút kedvencem a nyers tökfőzelék és a kukoricaleves volt. Kesudióból házilag készítettem hozzá a „tejszínt”. A „tészta” pedig spirálozóval készült cukkiniből vagy édesburgonyából, és jó kis nyers ragukat találtam ki hozzá. Azt a fasírtnak látszó valamit a lenti képen pedig szárítógéppel csináltam, és ha jól emlékszem, darált dióból készült.

Amikor valódi ételeket – akár gyümölcsöt is – fogyasztasz, figyeld meg, hogy soha nem eszed magad túl belőlük. Amikor jóllaktál, abbahagyod. De a jó kis agyonfőzött, nulla enzimet és kevés tápanyagot tartalmazó ételeket addig esszük, míg ki nem pukkanunk.

Szóval az elmúlt 30 évben rengeteget tanultam a testemről, és már tudom, hogy én akkor érzem magam a legjobban – testileg és lelkileg –, ha keveset eszem. Sok nyerset, és a főtt ételeket - a főzelékeket leginkább -  legtöbbször már olaj nélkül készítem. Lisztet 20 éve nem használok. A felső képen a mai ebédemet, a többin pedig a nyers ételeket láthatjátok.

Erősen gondolkodom azon, hogy ezen a nyáron újra kihívás elé állítom magam egy néhány hetes nyersevéssel. Akár csatlakozhattok is! 

Sweet home by the river

---

Egy csipet sweet home vibe. Talán van közületek, aki emlékszik. Imádtam azt a blogot, és be kell vallanom, teljesen véletlenül és bénán töröltem ki az összes képet belőle.

Nem csak a blogot szerettem, hanem a házat is. A kertet, a Duna-partot, a közeli erdőt, a szomszédokat – mindent! Imádtam fotózni, hajnalban leszaladni a partra kávézni, napfelkeltét nézni. Légzőgyakorlatokat csináltam, belebámultam a felkelő napba, szakadó nyári esőben táncoltam a kertben, jógáztam, és abbahagytam a húsevést. Gyógyultam, és egyre mélyebbre merültem önmagamban.

Amikor oda költöztem, depressziós voltam. Hol a magasban röpködtem, hol a mélységekben dagonyáztam. Soha nem akartam kijönni ebből az állapotból; egyszerűen megéltem, hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy kell. A jobb időszakaimban fotóztam, kertészkedtem, blogot írtam; a rosszakban előfordult, hogy két napig a falat néztem, és minden repedést jól ismertem már.

Egyszer, hajnalban a Duna-parton, térden állva könyörögtem Istennek a válaszokért, úgy, hogy akkor még nem is hittem benne. Igaz, nem is tagadtam. Azt kiabáltam bele a hajnali ködbe, hogy mindenemet odaadnám a válaszokért. Csak néhány év múlva esett le a tantusz, hogy Isten teljesítette a kérésemet. Elvette mindenemet, de amit kaptam, azt szavakkal leírni nem tudom. De erről majd máskor.

Soha nem neveztem ezt az állapotot depressziónak; valahogy legmélyen tudtam, hogy ez a folyamat természetes. Egyáltalán nem volt betegségtudatom. Azonban éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott. És hogy lett volna rendben, amikor olyan erővel és energiával kértem Istentől segítséget és válaszokat, hogy ő szépen tovább lökdösött, és életem legnagyobb bátorságpróbái elé állított.

De ez már egy következő történet.

Káosz és harmónia a vásznon

Ez egy évekkel ezelőtti írásom az absztrakt festésről

"Az absztrakt festés olyan, mint az élet. Nem tervezheted meg a képet, ahogy az életet sem. Követned kell az intuíciódat, a szívedet, élvezned kell az alkotás folyamatát. Ha nem tetszik, átfestheted, de tovább kell menned bátran és bizalommal. Átfestheted újra és újra, ahogy az életedet is kifestheted, akár egy festményt. Sokat kell takarítani is, többet belül, mint kívül. De a kép éppúgy tükör, ahogy az élet is az. Milyen színeket használsz, és megéled-e az élet valamennyi színét? Ha eredményt akarsz, semmi sem sikerül. Nem szabad akarni. És nem akarni sem szabad akarni. Teljes lényeddel át kell adnod magad az életnek, a festménynek, a folyamatnak, a szeretetnek, Istennek. És akkor egyszer csak megszületik a káoszból a harmónia. Az élet szól, hogy fess, a festmény szól, ha készen van. Nem kell mást tenni, mint lenni és játszani: figyelni, látni, hallani, és hálát adni."