2009.november 10. - Sofia írta:
Ma egész nap itthon voltam. Főztem egy isteni finom székelykáposztát, sétáltam, olvastam és aludtam. Mindig is szerettem egyedül lenni, akkor is, amikor nem éltem egyedül. Ha hosszabb ideig nem tudtam magamban lenni, rosszul éreztem magam, valami nagyon-nagyon hiányzott.
Voltak pörgős éveim, sokat utaztam, és egész életemben emberekkel foglalkoztam. De a csendre mindig is nagy szükségem volt. Órákon át képes voltam az ablakon kibámulva kortyolgatni a reggeli kávémat. Jöttek-mentek a gondolataim, majd eltűntek, és velük tűntem én is. Úgy meditáltam, hogy azt sem tudtam, mi az a meditáció.
Ez a belső csend mentett meg később. Ez a csend az, ami gyógyít, amiből felismeréseket kapunk, amelyben meglátjuk a kondicionáltságunkat: hogy sosem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit gondolunk arról, ami van. Ebben a csendben egy vagy mindennel, és meglátod, hogy a többi ember is csend.
Csak az elmék fecsegnek, énképek harcolnak és csapnak össze egymással. Mindenki másnak akar megfelelni, és nem jön rá arra, hogy ő is más, akinek szintén mások akarnak megfelelni. Szóval körbe-körbe meg akarnak egymásnak felelni a személyiségek, szerepek és egók.
A kondicionált elme a „kellene”, „kellett volna”, a biztonság, a félelmek, az ítélkezések, a „semmi sem jó úgy, ahogy van”, az összehasonlítás, az elkülönültség és a dualitás – a jó és a rossz – illuzórikus birodalma. Program, és a feladat az, hogy felismerd.
Felismerd, hogy ki vagy valójában, hogy kik vagyunk valójában. Hogy felismerd: ha bárkit bántasz, önmagad bántod; ha a világot gyűlölöd, nem mást gyűlölsz, mint önmagad. Mindannyian ugyanabból az energiából vagyunk, mindannyian csend vagyunk, mindannyian ugyanonnan jöttünk, és ugyanoda tartunk. Egymás lélegzetét lélegezzük.
Nem teremthetünk addig jobb világot, míg nem tudjuk, kik vagyunk, míg mi nem válunk jobbá. És itt egy gyönyörű paradoxon: nem válhatsz addig jobbá, amíg azt hiszed, hogy nem vagy elég jó. Csak a mostból teremthetsz. A teremtés akkor valódi, ha spontán, ha nincs ott a cselekvő, a személyiség, az egó.
Ha a szíveddel élsz, ha mersz érezni, sírni, kacagni, táncolni, ha nem menekülsz el a szomorúság elől, ha nem irányítasz, és nem állsz ellen annak, ami van. Az elme meglehetősen ostoba. Hisz vagy tagad, de ha barátként, és nem ellenségként tekintesz rá, ha megfigyeled a működését, segít és megnyílik, engedi, hogy tapasztalj. De azt nem hiszi el, hogy ennyire egyszerű legyen az út: csak kövesd a szíved, és nem kerülheted el, hogy a pillanattá válj. Más szóval: szeretetté.
Ezért fontos, hogy ne csak a testünket, hanem a lelkünket is tápláljuk. Tanuljunk meg egyedül lenni, elmélkedjünk, szemlélődjünk, szánjunk magunkra időt, energiát, mert a valódi tudás, a valódi orvosság, a valódi mester és a valódi, feltétel nélküli szeretet ott van bennünk.
Colours of the soul - 120x140, akril, feszített vászon
Nature inside - 120x120, akril, feszített vászon
Colours of the soul 2. 120x120, akril, feszített vászon
3 megjegyzés:
Jó volt olvasni a soraidat, és tudomásul is venni, hogy mennyire előbbre vagy, mint én. Én próbálkozom, te már az úton vagy, és a vége felé is. Ezt jó dologként írtam, mert célhoz közeli állapot. Azért nem írom, hogy megérkeztél, mert talán az soha nem jön el. Mindig van még tovább menni.
Bár, eszembe jutott most valami. Mint mindig most is, ha írok. :) Aztán persze jön az elkalandozás is...
Írtam egy korábbi kommentemben, hogy depresszió miatt a pszichiátrián voltam. Most jól vagyok, de akkor is van 3 havonta kontroll, utógondozásnak hívják.
A doktornőm nagyon jó, kedvelem és azt is észrevettem ( mert észre lehet venni), hogy ő is engem.
Ha jól vagyok, akkor nem a nyűgjeimről beszélünk, hanem csak "úgy" beszélgetünk mindenről.
Az első kérdése persze mindig az, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy jól. Azt kérdezte utána, hogy lehetnék-e jobban is. Mondtam, hogy igen, mert mindig van jobb is.
A válaszom nem volt helyes, azt mondta, ha mindig a jobbra várok, örök elégedetlen leszek. Élvezzem, hogy jól vagyok!
Persze, hogy tudom a jelen élvezetének a fontosságát, de ez a pár közös mondatunk rögzítette igazán bennem.
Azóta is jól vagyok.
Írtál az egóról és az énről. Egyre inkább jön elő az én. Volt időm, mikor kellett az egóm, de akkor nagyon elnyomtak, más alá voltam rendelve. Nem gyengeség volt, hanem kötelességtudat. Hogy védjem magam a teljes elnyomástól, megszólalt az egóm, és önvédelemből.
Jó, hogy meditálsz, és tudod is hogy kell. Én tudattalanul szoktam.
A csend kell! Proust írta, hogy egy hotelben 3 szobát vett ki egyszerre, hogy két oldalról ne zavarják a szomszédok zajai. Így a középsőben írt.
Nekem is 3 szobám van, és általában csend. A szomszédjaim is velem öregedtek, nekik is igényük a csend, így csendes az egész ház többnyire.
Most pedig újra elolvasom ezt az írásodat, mert az is tetszik, hogy merjünk érezni, sírni, kacagni, táncolni... Én már érzek, sírok, de nem kacagok, és nem is táncolok.
De Zorba önfeledt táncát többször megnéztem már, és a könyvet is kétszer olvastam.
Nagyon jó volt, mikor egyszer csak úgy lefeküdtem egy sétánkon egy szalmakazal tövébe. Hogy meg mertem tenni. Bizony, ez eredmény volt.
Én itt tartok még!
Jaj, de jó ez az írás, annyi minden benne van. A sok tudásod és bennem főleg felismerések. Köszönöm.
Drága Éva! Mindenki pont ott tart, ahol kell. Örülök, hogy itt vagy!
Én is örülök neked, de nem akarom ezt már ismételni, mert az ismétlések taszíthatnak is. Ezt pedig nem akarom.
Megjegyzés küldése