2014-ben kezdtem el festeni, néhány hónappal édesanyám halála előtt.
Ő még csak a papírra készült képeimet látta. Arra, hogy az első vászonra festett képem közepébe őt festettem bele, a
csodálkozó arcát, csak később jöttem rá. Az arcot sem tudatosan festettem.
Absztraktot nem lehet tudatosan festeni. Csak játszom a vásznon, és addig
festek, míg meg nem születik a kép.
2015-ben volt egy kiállításom itt, Komáromban, amit nem igazán szerettem,
mert a festményeket nem lehet megmagyarázni, és nem lehet az olyan hülye
kérdésekre válaszolni, hogy: „Mire gondolt, amikor a képet festette?”
És szenvedtem akkor is, amikor címet kellett adnom a képeknek. Én nem
akartam, de rábeszéltek. Ma már nem hagynám.
Ezután sok-sok év szünet következett, amikor eszembe sem jutott, hogy
odaálljak a festőállvány elé. Majd amikor a legnagyobb unokám 8 éves volt, a
középső 3, és a lányom épp Lolát, a legkisebbet várta, festettem egy képet a
gyerekeknek. Két másik kép után újra letettem az ecsetet, és ez az újabb szünet
már évek óta tart.
De most valami újra megmozdult bennem. Az az érzés hiányzik igazán, amikor egyszer csak meglátom a képet a vásznon, és tudom, látom és érzem, hogy készen van. Akkor képes vagyok órákig nézni a festményt: csak ülök előtte, éjszakába nyúlóan.
Talán Isten jelenlétét érzem, hiszen már régóta tudom: nem én festek.
Isten fest, és Isten írja a verseket. Mert nincs más, csak Isten.
Az első, vászonra festett képem.
1 megjegyzés:
Leírom, hogy milyen "butus" és tudatlan voltam 15 évesen.
A szeretett művészettörténet tanárom elém tett egy absztrakt képet, és megkérdezte, hogy mit gondolok róla.
Kínlódtam egy kicsit, mert előtte sem, de a többiek előtt sem akartam szégyenben maradni vagyis akkor "leégni".
Voltak sokkal népszerűbbek nálam az osztályban, és én nem akartam még jobban távolodni az osztálytársaimtól. Újra leírom, hogy 15 éves voltam, és akkor még fontos volt a másoknak megfelelés is.
Végül kimondtam, amit gondoltam: "Nem tetszik, mert nem tudom, mi van rajta!"
Talán akkor láttam először absztrakt festményt, mi más hangzott volna el tőlem.
A tanárom nem lepődött meg, és elkezdte magyarázni nekem és a többieknek, hogy mi az, hogy absztrakt festmény. Tudta, hogy mivel kezdje az órát, hogy később ő beszéljen nekünk.
Most, hogy itt ülök a festményeid képei előtt, és azt mondhatom, hogy tetszenek.
Hol vagyok már a 15 éves koromtól?
Az utolsó tetszik a legjobban, és sokáig álldogálnék előtte a valóságban is.
Megjegyzés küldése