Egy csipet sweet home vibe. Talán van közületek, aki emlékszik. Imádtam azt a blogot, és be kell vallanom, teljesen véletlenül és bénán töröltem ki az összes képet belőle.
Nem csak a blogot szerettem, hanem a házat is. A kertet, a Duna-partot, a közeli erdőt, a szomszédokat – mindent! Imádtam fotózni, hajnalban leszaladni a partra kávézni, napfelkeltét nézni. Légzőgyakorlatokat csináltam, belebámultam a felkelő napba, szakadó nyári esőben táncoltam a kertben, jógáztam, és abbahagytam a húsevést. Gyógyultam, és egyre mélyebbre merültem önmagamban.
Amikor oda költöztem, depressziós voltam. Hol a magasban röpködtem, hol a mélységekben dagonyáztam. Soha nem akartam kijönni ebből az állapotból; egyszerűen megéltem, hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy kell. A jobb időszakaimban fotóztam, kertészkedtem, blogot írtam; a rosszakban előfordult, hogy két napig a falat néztem, és minden repedést jól ismertem már.
Egyszer, hajnalban a Duna-parton, térden állva könyörögtem Istennek a válaszokért, úgy, hogy akkor még nem is hittem benne. Igaz, nem is tagadtam. Azt kiabáltam bele a hajnali ködbe, hogy mindenemet odaadnám a válaszokért. Csak néhány év múlva esett le a tantusz, hogy Isten teljesítette a kérésemet. Elvette mindenemet, de amit kaptam, azt szavakkal leírni nem tudom. De erről majd máskor.
Soha nem neveztem ezt az állapotot depressziónak; valahogy legmélyen tudtam, hogy ez a folyamat természetes. Egyáltalán nem volt betegségtudatom. Azonban éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott. És hogy lett volna rendben, amikor olyan erővel és energiával kértem Istentől segítséget és válaszokat, hogy ő szépen tovább lökdösött, és életem legnagyobb bátorságpróbái elé állított.
De ez már egy következő történet.
2 megjegyzés:
Nem kell újra talán leírnom, hogy mekkora hatással volt rám a Sweet Home by the River. A túlzást nem szeretem, de azt kell írnom, hogy felemelő élmény volt. Megtalálni öröm, elbeszíteni pedig bánat...
Éppen ma kerestem egy esős képet egy későbbi bejegyzésemhez, és a 2010-ben készült mappában találtam Sofia néven egy újabbat. Tele van a blogodból mentett fotókkal, mintha éreztem volna, hogy egyszer majd nem láthatom őket. A harmóniájuk, a nyugalmuk pedig kellettek nekem, mert nagyon nehéz időszakomat éltem. Hozzád jártam pihenni.
Depresszió? Legutóbb három hónapig voltam múlt nyáron a pszichiátrián, már segítséget kellett kérnem, mert egyedül nem tudtam kimászni belőle. Kellett a kórházban levés, és sokat tanultam ott magamról, sok másról, és rendbe is hoztak.
Most jól vagyok!
Ez a bejegyzésed visszahozza bennem a régi érzéseket, és a rosszak közül csak a jókat, pedig nem csak jókról olvashatok benne.
Elég csak rápillantanom a képeidre! Úgy vagyok, mint Petrik Adrien könyveiben a képekkel. Sokszor csak a képeket nézegetem, és máris jobb.
Köszönöm, Éva:)
Megjegyzés küldése