Óda a bazsalikomhoz, a pestós tésztához és egy selfie

---

Minden fűszernövényt imádok, de talán a bazsalikom és a petrezselyem az, amit kilószámra fogyasztok. Bazsalikom télen is van a konyhaablakban, nyáron pedig a picurka teraszomon próbálok jó nagy bokrokat nevelni. Nem mindig sikerül. Rozmaringot is sokat használok; őt sajnos teleltetni nem sikerül soha, de nem adom fel.

Ma pestós tésztát készítek, autentikusan: mozsárban összetörve és összekeverve a hozzávalókat. Természetesen fenyőmaggal. Nyáron a nyugdíjam jelentős részét fenyőmagra áldozom, de nem bánom. Gyógyszerre egy fillért sem költök, és nem sajnálom magamtól a minőségi hozzávalókat. És a pestós tészta — nálam a spagetti a nyerő — megszórva pirított fenyőmaggal… hát, bizonyosan az Istenek eledele. De néha szendvicsbe teszem a pestót, jóféle vadkovászos kenyérből készítve. Sok-sok koktélparadicsommal, rukkolával, mozzarellával. Néha úgy készítem, ahogy Calabriában és Szicíliában a - pesto rosso - készül, aszalt paradicsommal, amit szintén nagyon szeretek.

A durumtésztát mindig al dentére főzöm, a vízbe csakis nagyszemű sót teszek, és sohasem öblítem le a tésztát.

Ennél autentikusabb már csak akkor lehetne a folyamat, ha igazi, saját készítésű házi olívaolajat használnék, és mondjuk egy olívaültetvény kellős közepén fekvő terméskő házacskám rusztikus konyhájában készíteném el — a pestót egy hatalmas fehér kőmozsárban —, majd a tányér pastával a kezemben kiülnék a leanderekkel, rozmaringgal, bazsalikommal, citromfával és murvafürttel ízléstelenül túlzsúfolt teraszom lépcsőjére, miközben a kutyám, a májusban szokatlan hőségtől lihegve, elnyúlna mellettem, és mielőtt villára tekerném az első falatot, hálát adnék az Isteneknek az életemért, a bazsalikomért, a fenyőmagért és azért, hogy — a legenda szerint — Marco Polo elhozta a tésztát Kínából Olaszországba.